Bali az Istenek Szigete 2.
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 május 8.
Megérett a meggy, avagy a Balis kalandozás második részének virtuális tálalása. A “monitorra vetést” még Jakartában elkezdtem, ahol 7 óráig reszeltem a körmöm és fontam be a hajam elölről-hátulra, majd hátulról előre, mert annyi időm volt a tranzitban, ami azért valljuk be nem egy Frankfurt “flughafen”, ahol snájdig európaiak grasszálnak fel s alá és elvakít a duty free. A “kávézóban” nagy elánnal szétnyitottam a laptopot, hogy akkor most belecsapok a lecsóba és lekörmölöm az élményeimet rasztafonatos hajnyúlványaimmal, de kisvártatva körém gyűrűzött egy 6-7 kicsi indonéz indiánból verbúválódott csapat, afféle klán, akik annyira jól szórakoztak, hogy folyamatosan csapkodták az asztalt és böffentettek jóízűen a Bintang söröcskétől. Na így mélyüljön el az ember és írjon blogot. Nem ment, csak piszkozat formában, amit azért most előhúzok a tarsolyból, hátha találok valami használható írásfoszlányt.
Szóval ott hagytam abba, hogy tücskök-bogarak, éjjeli ragadozók, vulkántúra, kipurcanás, lekómázás a hegyről, visszaérkezés a szállásra, ahol rögtön ágyba vágtam magam és aludtam 4 szűkreszabott órát. Tudtam volna többet is, de fényes nappal Balin ez amolyan luxustevékenység. Nem ám Abu dhabiban voltam, ahol minimális szégyenérzet nélkül átdurmolok egy teljes napot ha arról van szó. Ráadásul utolsó napomat töltöttem Ubudban, ami annyira a szívemhez nőtt, hogy annak lehetőségét sem zártam ki, hogy esetleg megfejeljem még 1-2 nappal az ottartózkodásom. Igenám, csak a fehérhomokos tengerparti dagonya is éppúgy vonzott, mint a templomi mantra és füstölős tömjénfelhők bódító varázsa. Szállásom még nem volt, de az haggyán, igazából azt sem tudtam hogy merre álljak tovább a sátorfámmal. Rengeteg tippet kaptam, melyik tengerpart a legszebb, hol a legfehérebb a homok, merre találhatóak a legfessebb ausztrál szörfös fiúk, de a poén az, hogy minden vélemény különbözött, így ott tartottam ahol a part szakad. Egy biztos, a turistafarmos, “Siófok” jellegű helyeket messziről kerülni óhajtottam, viszont az európai nyugdíjas korosztályra sem voltam éppen kíváncsi. Valahogy a két véglet között kéne megtalálni a tutit, így fogtam magam és rászörföltem a netre. Fórumok, blogok, leírások, zúdult a sok infó, mint valamiféle mátrix, peregtek a betűk a képernyőn míg végül kirajzolódott Gili Trawangan szigete (Lombok-szigetcsoport). Na ez lesz az, ugyan ezt senki se dobta be, mint tippet, de pont ezért tűnt vonzónak. Majd én leszek az, aki felfedezi! 
A képeken jól mutat, elég fehér a homok és gyanúsan hippis helynek tűnik, fiatal hátizsákos turisták rejtett paradicsomának. Oké, szállás is lefoglalva, most már csak azt kell kitalálni miként evickélek át oda, ugyanis Lombok egy külön szigetegyüttes, Bali partjaitól jó pár mérföldnyire. Jó esetben indulnak bárkák – gondoltam. Hát persze, van gyors, lassú és kompos megoldás is. A gyorssal másfél óra, a lassúval öt, a kompot pedig felejtsük el. Végül a “speedy gonzales”-es alternatíva győzedelmeskedett, nosza csapassuk a habokat!
Nyugodt lelkiismerettel masiroztam be Ubud központjába, már csak a hajójegyet kell beszerezni, utána jöhet a jól megérdemelt, jéghideg, zúzmaráktól gyöngyöző Bintang ser, mint afféle jutalom itóka, elvégre hajnalban hegyet másztam vagy mi a szösz és különbenis…!!! Ahogy sétálgattam, belefutottam az Ubud múzeumba, ami eddig kimaradt, na gondoltam remek alkalom, hogy most betérjek. Igenám csak 10 perccel a zárás után érkeztem. Affene!! Nem egyedül bosszankodtam, rajtam kívül még szentségelt egy párocska, akik ismerősnek tűntek, mintha ők is a Tjampuhan hotelben tengették volna napjaikat. Valahogy szóváltásba kerültünk, talán én szólítottam meg őket először, lényeg, hogy szimpatikusnak tűntek, így szó szót követett és végül megkérdezték mi a programom estére. Közöltem, hogy hajójegy zsírozás csupán, illetve egy kellemes söröcske és nyílván utána valami estebéd. No, rögtön felvetették tartsak velük ha van kedvem. Előzőleg kiderült, hogy a pár Új-Zélandról származik és épp mézesheteiket töltik Balin. Kissé vonakodtam, nem akartam megzavarni a szerelmetes galambokat, de annyira erősködtek, hogy végül is belementem, miért is ne? Befordultunk az első restibe és Ash (az eredetileg indiai férj) rögtön rendelt 3 krigli söröcskét. Órákig dumáltunk és félóránként újabb “kancsó” került az orrom elé. Ajjaj, hát ami azt illeti csúszott az a jéghideg Bintang a bitang és a társaságukban is jól éreztem magam. Telt-múlt az idő, hajójegyem még mindig nem volt, viszont kellemetesen beállt pityóka igen. Csak ausztrálokkal és ezek szerint új-zélandiakkal ne kezdjen inni az ember. De ennek fele se volt tréfa, gondoltam mielőtt ráhajlok az asztalra Bintangos mámorban, inkább összeszedem magam és el ingóbingózom a legközelebbi jegyirodába. Jo, (Joanna – a friss ara) a lelkemre kötötte, hogy miután beszereztem a jegyet, menjek vissza hozzájuk. 10 perc sem telt el, máris újra ott ültem köztük, hajójeggyel a bukszámban, viszont ásványvizes pohárral a kezemben. Összebarátkoztunk, kontaktot cseréltünk és meghívtak Wellingtonba magukhoz, ha esetleg arra járnék, ami az én esetemben sose kizárt.
Ami azt illeti, jólesett négy nap után társaságban lenni és kommunikálni ember módjára. Hát igen, ez az egyik hátulütője annak ha az ember magányos farkasként utazgat, nincs kivel megosztani az élményeket. A másik meg az, hogy mélyebben kell a tárcába nyúlni, a költségek nem oszlanak meg ugyebár, de ne legyünk ilyen anyagiasak! Mi viszont a szépsége? Óóóó, hát az, hogy azt csinálsz amit akarsz, nem függsz senkitől, kvázi nem kell alkalmazkodni, mehetsz a saját fejed után. Arról nem is beszélve, hogy akarva-akaratlan úgyis össze fogsz futni emberekkel az utadon és ennek van egy különös varázsa. Az egyedül utazók valahogy nyitottabbak, befogadóbbak, könnyebben belemennek bizonyos helyzetekbe, spontánabban állnak a témához, legalábbis ezt figyeltem meg. Amúgy én ilyen szempontból eléggé edzett vagyok, mert legtöbbször a layovereken is egyedül csavargok, kvázi hozzászoktam. Igaz, ezek a “céges” ott tartózkodások általában 1, maximum 2 naposak, mégis a sztyuviság eleve egy “one man show” ha akarod ha nem, afféle életstílus. Pedig eléggé extrovertált típusnak tartom magam, aki szeret szocializálódni, mégis néha kifejezetten jólesik önnönmagam társasága, hát mit csináljak jól elvagyunk. Persze itt most nem a szingliséget akarom hirdetni, távol álljon tőlem, de ha már így áll a helyzet, hozzuk ki belőle a legtöbbet!
Nos, másnap korán kellett kelnem, mert 8-ra jött értem a kisbusz, ami elvitt a Padang öbölig, ahonnan indult a bárkám. Enyhe macskajaj ütötte fel a fejét, de sikerült megfékeznem a bestiát egy rögtönzött, életmentő reggelivel. Egy órán belül már célba is értem, ott ugyan még várakozni kellett egy félórát a gyorshajóra, de nem bántam, legalább volt időm még egy feketét felhajtani és belelapozni az utazók Bibliájába, a Lonely Planetbe. Nem voltam egyedül, körülöttem mázsás hátizsákokkal felpakkolt fiatalok a világ minden részéről, főleg Ausztráliából. Majd jeleztek, hogy “boarding”, így felmasiroztunk a modernizált csónakra, ahol még vizet is osztogattak a jóemberek. Gyors ütemben szaggattuk a hullámokat, néhol volt egy kis “turbulencia”, ami nehezebben érintett volna ha másnapos vagyok, de szerencsére nem voltam! Másfél óra múlva kikötöttünk Gili Trawanganon, amitől a lélegzetem is elállt. De hisz én megérkeztem a Paradicsomba!!!
Az apró, de annál izmosabb kis balinézek pikkpakk kiszórták a csomagjainkat ott a fehér homokon és készségesen asszisztáltak a hajóról való távozásban. Ugyanis semmiféle stég nem állt rendelkezésre, csak úgy bumm bele a homokba, pakk a fejedre, toll a füledbe! Imádom! Mondanom se kell, hogy amint landoltam a cócmókokkal máris három helybéli ütötte fel a fejét, hogy foglal szállást, vagy elvisz a szállásra, vagy megkajáltat, vagy hátat masszíroz, illetve bármit megcsinál csak szóljak. Relax! – mondottam, hadd nézzek már körül gyerekek hogy hol is vagyok. Nicsak, lovaskocsik grasszálnak a homokbaágyazott “főúton”, de jópofa! Ja, hogy itt nincs semmiféle motorizált jármű?! Ez az én helyem!!! Ezesetben kéne egy paripa és egy hintó, ami elvisz a Trawangan bungallóba, a szállásra, melyet előző nap foglaltam. Fogalmam sem volt az hol van, mennyit kóstálhat a fuvardíj, úgyhogy szabad utat engedtem a helybéli maffiának, nosza vágjatok át, hadd szóljon a turista marhájának nótája! Persze, hogy átvágtak, de belefér. 4 dollárt nekem bőven megért egy 5 perces lovaskocsis élmény.
Örömmel konstatáltam, hogy szállásom közvetlenül a parton fekszik, igaz a kis bungallóm beljebb helyezkedik el a kertben, de talán kibírok egy húszlépéses gyalogot a tengerig. Szobámat elfoglaltam, amihez tartozott egy kis “patio”, amolyan veranda, illetve a hálószobából nyíló nyitott fürdőszoba.
Bezonyám, romantikus és természetközeli budoár, zuhanyzóval, mosdótállal és egy kb. kétméteres fallal, ami mögül rámkacsintottak a pálmafák. A fekete, bazaltkőre hajazó mosdótál szerkezet csak úgy égett a rásugárzó napfénytől, így pár sziszegés után megtanultam miként kell ráhajolni, égési sérülések elkerülése végett. Már alig vártam hogy lezuhanyozzak a természet lágy ölén és irtóra élveztem. Bár arra gondoltam, hogy egy kiadósabb csutak esetén nem ártana bekennem magam egy magasabb faktorszámú krémmel, nehogy még odakozmáljak hajmosás közben. De ugyanilyen romantikus volt pipilni is a verőfényes napon, napszemüvegben. Azt azért elhatároztam, hogy naplemente után már csak végszükség esetén használom az illemhelyet, mert szép-szép ez a természetközeliség, de ugyebár én és a rovarok…
Miután átfürkésztem hajlékom minden szegletét, elégedetten konstatáltam, hogy jó helyre fizettem be. Nekiálltam mosni az égető “bazaltteknőben” és fütyürészve akasztgattam rongyaimat a szárítóra, afféle Ágnes asszonyként, de az én balladám egy szigeten játszódott, ráadásul nem is akárminőn.
Egy pár szót ejtenék erről a Gili Trawangan nevű szigetecskéről. Nos, mint már említettem, a Lombok szigetcsoporthoz tartozik és két kistesója is van: Gili Air és Gili Meno. A három közül ez a Trawangan a legnagyobb. Maga a sziget nem túl méretes, gyalogszerrel körülbelül 2 órába telik körbejárni, biciklivel nekem közel egy órámba se telt, igaz, legtöbbször tolni kellett a cangát, mert hát a homok….
Míg Bali 90 százalékban hindu, addig Lombok és Gili “szigorúan” muzulmán! A szigorúan-t azért tettem zárójelbe, mert csak papíron az, amúgy meg hahahhahahhahahhahahaaaa (hangos röhögés!), hát azért nincsenek csadros kötözött sonkicák. A másik nem elhanyagolható tény pedig, hogy nem létezik a szigeten semmiféle rendőri felügyelet, vagyis zsernyákmentes a placc….ebből adódik, hogy a bennszülöttek cseppet sem szívbajosak, afféle elkanászodott népség, akik úton útfélen beszólogatnak a fehérnépnek, pajzán megjegyzéseiket nem rejtve véka alá és az éttermi menüsoron feltüntetik a varázs gombát (magic mushroom), ami nem egy enyhe drog. Szóval virágzik a feketepiac és közben abban reménykednek hogy Allah szeme nem lát el odáig.
Egyébként a sziget első számú búvárparadicsomként van elkönyvelve, megannyi korall és sokszínű tengeri élővilág kedvez a “palackosoknak”.
És hát a szörfösök sincsenek háttérbe szorítva. Szerencsére a hely még nincs annyira felfedezve, így megvan a sajátos bája és úgyahogy érintetlennek számít, főleg kalandor kedvű, hátizsákos fiatalok látogatják előszeretettel. Az internet meglehetősen akadozik, szinte használhatatlan, de nem is azért jön ide az ember, hogy az éteren lógjon. Azért nekem csodák csodájára sikerült egy közel félórás skype-os csevejt összehoznom az otthoniakkal. Apukám kérdezi: “Hol vagy kislányom?”, válaszom: “Gili Trawangan”, mire kórusban a család: “Jaaaa, hát a híres neves Gili Trawangan!”- röhögnek együttesen, mintha a római colosseumról lenne szó, amit mindenki ismer. Hát gőzük nem volt, nekem se lett volna még pár nappal azelőttig. Éccsapám kisvártatva megjelenik a Nagy Világatlasszal, hogy mégis belője a koordinátákat, hogy leánya vajh melyik milliméternyi kis zsebpiszok nagyságú csücsökben lehet a térképen. Felnyitja Indonéziánál és bőszen tallózza Lombok környékét. “Kéne ide egy lupe (vagyis nagyító)” – szól közbe édesanyám. Már az egész família a térképet szuggerálja, de csak nem találják Gilit. “Nincs benne a világatlaszban” – böki végül ki Sári húgom. Ennyi. Vajon lehet-e jobb érzés olyan helyen járni amit még a térkép se jelöl?! Hát fantasztikus! Kolumbusz Kristófné, helló!
2 éjszakát töltöttem a szigeten, ami sovány 3 napnak felel meg testvérek között is. Mit csináltam? Körbebicikliztem a terepet, kókuszdióból szipákoltam a mennyei nedüt naplemente sasolás közben, kifeküdtem a fehérhomokos partra és nagyívben tojtam az egész világra
Esténként megvetettem a lábam valamelyik bambusztetős bárban koktélt szürcsölészve, ebédre pedig jóízűen falatoztam a tenger gyümölcseit. Három napnyi édes semmittevés, relaxáció és passzív, néhol aktív dagonya. Aztán szedtem a sátorfámat és elhagytam a földi paradicsomot, hogy továbbálljak és visszaevickéljek Balira. A következő szállásomat jó szokásomhoz híven előző este foglaltam, Sanurba. Ez szintén egy tengerparti kisváros, Bali dél-keleti részén. Átmenet “Siófok” és “Balatonlelle” között. A visszahajókázást roppantmód élveztem, ugyanis nagy bátran a dekken vertem cöveket, csimpánzként belekapaszkodva a “tetőtérbe”. Kikötöttünk Lomboknál is, hogy újabb turistákat vegyünk fel, az út kábé másfél óráig tartott, heves hullámtaréjokkal és gyakori vízpermetekkel a nyakamba, ami frissítésként hatott odafent.
Persze a nap égető hatását ilyenkor nem érzi az ember, viszont mikor leszálltam a bárkáról bizony éreztem, hogy húzódik a bőröm…odakozmáltam tisztességgel.
A sanuri transzfer buszban összeismerkedtem Fernandával, egy középkorú portugál nőcivel, aki a férjével utazott. Intenzíven átcsacsogtuk azt a másfél órát, természetesen email címet cseréltünk és lelkemre kötötte, hogy látogassam meg őket Lisszabonban. Ők egyébként a reptérre mentek, és egy 36 órás útnak néztek elébe. Bali-Szingapúr-Amszterdam-Lisszabon. Fincsi. Fernanda azóta írt és elküldött egy képet, amit utolsó pillanatban készítettek rólam, továbbá hozzátette, hogy egy üres szoba vár rám a lisszaboni házukban, menjek minél előbb, mert nagyon szívesen várnak. És annyira szimpatikusak voltak mindketten, hogy gondolkodás nélkül a legközelebbi 4 napos szabimon én biza felülök egy gépre és elrepülök hozzájuk Portugáliába, annál is inkább mert ott még nem jártam. Ő egyébként szegről-végről kollegina, mert a KLM holland légitársaságnál dolgozik, mint operációs munkatárs, kvázi zsigereiben a szakma és nagy világutazó, egyszóval szimpi.
Megérkeztem Sanurba, a transzfer kocsi elvitt egészen a szállásomig, ami egy olcsóbb kategóriájú, de nagyon családias kis vendégház volt, köpetnyire a tengertől. A verandám füstölőkkel és kis hindu szobrocskákkal itt is megvolt, ezenfelül előtér és hálószoba, autentikus balinéz stílusban. Ezt is imádtam! Azt mégjobban, hogy Ketut, a házi gondnok rögtön hozott nekem egy üveg Bintang sört, mert látta rajtam, hogy csak arra vágyok, ziláltan és kipirult arcbőrrel. Akkor már 1 hete voltam a szigeten és feltűnt, hogy csak két férfinév létezik: Ketut és Wayan. Mint itt, Ahmed vagy Mohammed nagy eséllyel, na oké van néhány Yussuf és Abdul is. Nem kell túlbonyolítani az ügyet. A sanuri tengerpart nem igazán jött be a Gili paradicsom után. Nagyon hektikusnak hatott, túl sok volt a motorbicikli, a zaj és a plázst elözönlötték a helyi erők. Ami nem baj, mert nem feltétlenül akartam volna pirospozsgás európai csőcseléket látni, de akkor is sok volt, na! Azért ez a Buddha fej tetszett a a homokban:
Egy-két templomot meglátogattam, majd másnapra leszerveztem egy sofőrt, hogy vigyen körbe Bali déli részén. Ketut haverja volt, Ketut. Középkorú figura, de elsőre nagyon szimpatikus. Az az igazi jámbor lelkű jóember, melegszívű balinéz nagyapó. A kocsija kissé viseltes volt, a meredekebb domboldalakon alig tudta felküzdeni magát, néha attól féltem visszagurulunk, de ennek így volt meg a varázsa. Először a Padang Padang nevezetű öblöt tekintettük meg, ahol egyébként az “Eat Pray Love” mozi azon jeleneteit forgatták, ahol Julia Roberts egy tengerparti buli keretében enyhén pityókás állapotban megismerkedik Javier Bardem-mel, a filmen brazilt alakító sármőrrel.
Azután elfurikáztunk a sziget déli csücskében fekvő Ulu Watu templomhoz, ahol a naplementét néztük meg. Varázslatos. Óriási tengerparti sziklaoromra épült szentély, aminek lábát az indiai óceán elvetemült, óriás hullámai mossák.
A csintalan majmok itt is előszeretettel ütötték fel a fejüket, azonban ezek a példányok a szokásosnál jóval pofátlanabbnak bizonyultak. Ketut figyelmeztetett az elején, hogy vegyem le a napszemüvegem és rejtsem el a táskámban, mert a kleptomán makákók pillanatok alatt magukévá tesznek mindenféle csecsebecsét, válogatás nélkül. Elképzelni nem tudtam, hogy ez megtörténne, de azért szót fogadtam és bosszankodva hunyorogtam a napba. (napszemüveg nélkül nem tudok meglenni ugyanis) És lám-lám tíz perc sem telt bele és máris a semmiből előugrott egy majomfajzat és orvul megkaparintotta a mellettem álló japán turista okuláréját.
Pillanatok töredékei voltak csupán, a lélegzetem is elállt, hát még a japcsié. A szemüveget nem engedte, sőt össze is roppantotta a galád, miközben látszott a pofáján, hogy élvezi a drámát. Utána jött a következő, aki egy másik szerencsétlen flótás papucsát akarta “lerágni” a lábáról. Na ez már nekem is sok volt, a pimasz, szőrős kis makákó nem ismert tréfát. Megnéztem a naplementét, aztán menekülőre fogtam mielőtt még egy trükkös dög az én papucsomra is kihegyezné a fogát. Utolsó állomásként még megálltunk a Jimbaran öbölben, ami mennyei halétkeiről híres. Ketut kitett engem valószínűleg a legdrágább Seafood resti előtt, ahol nyílván csurrant cseppent neki a leszállított marha után. Ám legyen. Az asztalok közvetlenül a tengerparti homokba ágyazódva illegették magukat, hívogatóan, gyertyafénnyel. Tele turistával, ausztrálokkal, németekkel, japánokkal. Főleg párokkal, akik szerelmetesen fogták egymás kezét és bámulták a hullámzó kékséget. Remek! Hát ha valamire nincs szükségem, akkor az az effajta romantikus közeg, ahol meghitten csámcsogják kettesével a homárt. A pincér odakísért egy asztalhoz majd megkérdezte, csatlakozik-e hozzám valaki. Mondtam nem, magam vagyok, egyedül, szólóban, egyszemként, szingliként, hozza a menüt. Közben megjelentek a dalos pacsirták, akik andalító nyálas slágereket dudorásztak a nászutas gerlék orra alá. Na már csak ez hiányzott, fú de utálom! Balinéz zenét akarok, azt a jófajta klimpíreset, nyekegőset, aranyosat, autentikusat, NEM ELVIS PRESLEY-t vagy BEATLES-t!!!!!!! A menüt kihozták, rögtön kértem egy erős koktélt és közben fürkésztem milyen homárral kényeztessem magam. A pincér közölte, hogy a kajaválasztáshoz át kell fáradni az “akváriumhoz” ahol kiválaszthatom melyik ficánkoló tengeri élőlényt kívánom a gyomromba tudni. Jól van, irány az élő étlap. Rámutattam három szerencsétlen királyrákra, egy tintahalra és egy mittomén milyen nevű uszonyosra. A “hentes” lemérte az árut, majd közölte, hogy mennyibe fog kerülni, ugyanis itt kilóra ment a számla. A végösszeg hallatán hátast dobtam. Akkorra már kellőképp fel voltam paprikázódva a romantikus miliőtől, a dudorászó “mariacchik”-tól, a gyertyafénytől, így kitört belőlem az oroszlán. Először is közöltem, hogy ez a hely baromi drága és én ennyit nem fizetek, különben sem akartam ide jönni, engem csak ide betettek, mint címeres ökröt. Másodsorban mondják már el, hol tudnék egy jót kajálni, normális áron, helyi környezetben, puccparádé mentesen. Harmadsorban az orrukra kötöttem, hogy egyedül vagyok, nincs pénzem és különben is sajnáljanak már az istenfáját, hisz én is sajnálom magam perpillanat! No, a drámai kitörés hatott, ugyanis rögtön előálltak egy másfajta árlistával, amolyan diszkontos, belső használatú, csóringereknek szerkesztett, fájdalomdíj szagú brossúrával. Máris szebb volt a leányzó fekvése, jéééé, hát féláron van minden?! És vajon a többi szerelmetes gerlice benyalja az orruk alá dugott, felső határokat súroló árszabást? Én lennék az egyetlen ágáló fityinges? Kit érdekel, megrendeltem hát a csodatálat, majd visszabattyogtam az asztalomhoz, addigra már a szomszédban járt a dalos pacsirta kvintett és mielőtt még abban a megszégyenülésben lett volna részem, hogy esetleg hozzám is odajönnek dudorászni egy kis “pretty woman”-t , én fogtam magam, jó mélyen beleszívtam az alkoholos puncsomba és mezítláb bemenekültem a habokba, lábat áztatni. Álltam a csillagos ég alatt, bámultam a hatalmas kékesfekete hullámokat, beszívtam a tenger sós illatát és azt kívántam bárcsak ott lenne velem valaki. Betelt a pohár, a 10. nap elgyengültem és elegem lett az egyedüllétből. Lehet a hely hozta ki belőlem, de irtó magányosan éreztem magam ott és akkor. Kissé szomorkásan visszaballagtam az asztalomhoz és röviddel azután meghozták a mennyei mannát. A tenger gyümölcseibe fojtottam bánatom és olyan jóízűen cuppogtam a rákfarkakon és egyéb herkentyűkön, hogy két pillanat alatt megfeledkeztem saját “nyomoromról”. A számlát azonnal kértem és villámsebesen kerestem Ketut nevű öregapómat, hogy most már szállítson haza. Szegény öreg nem értette miért lettem olyan szótlan és miért kértem meg, hogy imádott Toni Braxton kazettáját (amit egész álló nap hallgatni kellett a kocsiban) nyomja már ki, mert nem bírom már hallgatni azt a sok negédes melódiát. Egyébként számomra teljesen abszurd, hogy egy 60-as éveihez közelítő balinéz tata hogyan akadhat rá egy 30 éves afro-amerikai soul énekesnő slágereire, de mindegy. Édes pofa, olyan lelkesen dudorászta az “Unbreak my heart” című nevesebb Toni nótát, hogy meg kellett zabálni. De mindennek volt határa, nap végére már nem bírtam azt a sok szívtörős balladát, amúgy nap közben se, de mindegy, azt még betudtam a “cuki” kategóriának.
Másnap reggel Ketut elém jött és kivitt a reptérre, mint egy jóságos nagyapó, persze hálapénz fejében. El kellett hagynom Balit, fájt a szívem, úgy éreztem még kellett volna legalább két hét, hogy mindent megnézhessek, elmélyedhessek igazán a balinéz tradíciókban, belevethessem magam a jógázásba, vagy csak simán elmeditálgathassak a rizsföldeken. Csak ízelítőt kaptam ebből a csodálatos szigetből, de így is büszke voltam magamra, hogy elég sok mindent megcsináltam és viszonylag sok helyre eljutottam. A gépem délelőtt szállt fel, tiszta idő volt és ablak mellett ültem, úgyhogy a kis lyukra rátapadva intettem búcsút az Istenek Szigetének és megfogadtam, hogy életemben még biztosan visszatérek ide.
Bali az Istenek Szigete 1.
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 április 30.
Előre szólok, hogy nehéz fába készülődöm belevágni a fejszémet, ugyanis szeretném ha ez a blog bejegyzés méltóképp tükrözné mindazt, amit eddig átéltem ezen a varázslatos szigeten. A vakációm még mindig tart, de gondoltam bejelentkezem és megosztom Veletek élményeimet, annál is inkább, mert jobb papírra vetni őket most, míg friss és meleg, mint utólag a gyatra memóriámra hagyatkozva. Az írásra egyébként a lehető legjobb helyet választottam, ugyanis itt ülök a fehérhomokos parton, egy afféle fából tákolt madárleshez hasonlatos bungallóban a Gili szigeteken (Lombok), kilátással a tengerre, ami vadul fodrozódik, gyanítom vihar készülődik, a nap már félig lemenőben és előttem egy koktél hever, felém mutató szívószállal. Lássuk mi telik ki tőlem. Na, közben eleredt az eső, igaz csak szemerkél, mindenesetre jó rejtekhelyem van a fák lombkoronája között és ami a legjobb, a kutya se zavar.
Kezdjük a legelején, miért is esett választásom éppen Balira? A válasz egyszerű, ad1: eleve szerepelt az utazós listámon, mint meglátogatandó desztináció, ad2: ide el merek menni egyedül is, ad3: kedvem szottyant rá, vagy úgyis mondhatnám ihletet kaptam.
Április 23.-án feltornáztam magam a hajnali 2:40-kor induló jakartai járatra. Nem volt egyszerű, mert a gép dugig volt a kis pingvinjeimmel és nekem ugyebár olyan jegy volt birtokomban (mint általában), ami nem konfirmált, hanem amolyan “ahogy esik úgy puffan”, ha felférek oké, ha nem, akkor majd talán a következővel próbálkozhatok. Bezony, olcsó húsnak híg a leve és ugyan elsőre elzavartak, hogy esélytelen a dolog, de aztán meggondolta magát a kis fülöp check-in-es kollegina, megeshetett rajtam a szíve és közölte, hogy rendben, rakhatom a pakkom a futószalagra. Mivel a turistaosztály tényleg tele volt, ezért azt csinálta, hogy egy szerencsés flótást átrakott a business-re, így annak a helyére kerülhettem, beszorítva egy kövér szaúdi habibi és egy filigrán indonéz kislány mellé. (Megjegyezném, hogy crew-t soha, semmilyen körülmények között nem “upgrade”-elnek a felsőbb osztályokra minálunk – ez céges alapszabály, csókoltatom a vezetőséget!) Tök mindegy, lényeg, hogy felfértem a zarándokjáratra, igaz, a gémberedett végtagok szinte garantáltak voltak. Szaúdi elszundított mellettem, békésen mint egy csecsemő, néha ugyan átbiccent a vaskos-hurkás felkarja, de helyére pofoztam minden egyes alkalommal, az alkarommal. Végre leszálltunk, félórás sorjázás a vízum pult előtt, európaiaknak nem kell előre intézkedni a nagykövetségen, elég a helyszínen 25 amerikai dollár fejében pöcsételtetni. Gyorsan kiszimatoltam a reptér melyik végéből indulnak a Balis járatok, majd megjelentem a kis “diszkontos”, nevetséges jegyemmel. Egyetlen mentsváram az volt, hogy az áprilisi hónap nem számít főszezonnak, tehát csak nincsenek tele azok a denpasar-i járatok, amik amúgy is óránként indulnak. Szerencsém volt, az első legkorábban induló madárkára felfértem, amit a Garuda Indonéz légitársaság üzemeltet. Menetidő: másfél óra. Tulajdonképpen összességében csak másfél órával kell többet utaznom, mintha hazamennék Magyarhonba. De míg a Lufthansa a budapesti, hasonló menetidejű járatán csak egy szendvicset vág az emberhez (megjegyzem azért az jófajta), addig az indonéz belső járaton egy komplett melegételes tálcával kényeztetik az embert. Na igen, az ázsiai vendégszeretet. Sötétben szállottunk le Balin, amiből egy bokor nem sok annyit se láttam, de az érzés, hogy ott vagyok erős szívkalimpálást eredményezett. Nálam volt a Lonely Planet, amit előtte áttanulmányoztam, így már fel voltam készülve arra, hogy a trükkös balinézek valószínűleg át fognak vágni a fuvardíjjal ha hagyom magam. Nekem Ubudba kellett mennem, ami a denpasari reptértől egy jó órányi autókára van. Persze ahogy kiléptem a terminálról, rögtön száz kópé környékezett meg, felajánlva hogy elvisznek bárhova, nagyon olcsón. Nem úgy megy az kis testvérek, fehér vagyok, egyedül és még nő is, de azért nem hülye! A végén találtam egy készséges flótást, aki hajlandó volt félárért elfurikázni, mert tudta, hogy még így is keres rajtam. Izgatottan kémleltem a sötét tájat magam körül a kocsiból és alig vártam, hogy végre célbaérjek, egész pontosan Ubudba, a Tjampuhan Hotelhez, amit a neten foglaltam, 4 éjszakára. Ez volt egyébként az egyetlen szállás, amit előre lezsíroztam, a többivel úgy voltam hogy majd meglátjuk.
A kocsi begördült a hajlékra, aminek elsőre olyan kisugárzása volt, hogy rögtön tudtam, jó helyem lesz itt nekem. Az egész egy trópusi kertbe zárt, vadregényes, luxustól mentes, mégis minden részletében igényes és kellemes atmoszférát sugalló bungallókból álló komplexum volt. (Bár itt a komplexum szóval vigyáznom kell, nehogy egy turistafarm jellegű intézményt képzeljetek el) A terület olyan zegzúgos és dzsungelszerű volt, hogy szinte úgy éreztem csak én létezem ott. Coconut 4, vagyis a Kókusz vityilló 4-es számú albérlője lettem, ami állítólag szent szám a balinézeknél és még szerencsét is hoz.
A dús vegetációval körülvett trópusi kert szélére kerültem, ami olyan privát szférának számított, hogy arra csak a madár járt. Tágas szobámhoz tartozott egy veranda, két székkel és egy asztallal, illetve néhány füstölő pálcika, csak hogy adott legyen a szpirit az elmélyedéshez. De jókat fogok olvasni itt! – gondoltam én naívan még az elején. Mert hát mindenre volt időm, csak a könyvekre nem, pedig fel voltam vértezve pár Márai kötettel. Mikor éjjel bebújtam az ágyba és hallottam magam körül a természet zene-bonáját, hálát adtam az Égnek, hogy ott lehetek. Olyan erős energiákat éreztem, hogy remegett minden porcikám. Beállítottam a vekkert reggel 7-re és már alig vártam, hogy a világosban körbekémlelhessem a paradicsomi környezetet. Az ébresztő szólt és én abban a pillanatban kipattantam az ágyból és elhúztam a függönyöket, szinte megvakítottak az egzotikus növényrengetegen átszűrődő napsugarak. Az egész területet bejártam és csak álmélkodtam a gyönyörűségtől, hát micsoda helyen vagyok én?!
Igaz, sokat láttam már a világból, no de ez teljesen lenyűgözött. Beburkoltam a kellemes reggelit, de közben bambultam a tájat, még a szememet se vettem le az engem körülölelő isteni természetről, nehogy lemaradjak egyetlen pillanatról is. Na igen, a mohóság…amikor az ember hirtelen mindent látni akar, be akarja lélegezni az összes fát, a lehető legtöbbet akarja tapasztalni és bosszantja ha valami kimarad az időhiány miatt. Ebben a súlyos mohósági betegségben szenvedtem én is. Holott tulajdonképpen azért jöttem, hogy kicsit magamba szálljak, olvasgassak, meditáljak, nem utolsó sorban pihenjek, ehelyett állandóan úton voltam és csordultig tölttettem magam a látnivalókkal, élményekkel. Egy biztos, nem bántam meg, hogy így történt.
UBUD
Balinak nagyjából a közepén fekszik, hegyek, völgyek, folyó és rizsföldek szegélyezik, a sziget kultúrális, spirituális és művészeti központja. Rengeteg festő, kézműves, gyógyító él itt, a város tele van ősrégi hindu szentélyekkel, templomokkal, lótuszvirággal tüzdelt tavacskával, egyszóval igazi paradicsom a magamfajtának.
Semmi falanszter, semmi modern kutyulmány, semmi művi, minden természetesen lenyűgöző, autentikus és emberi. Balinéz nők kosárral a fejükön szállítják a gyümölcsöt, vagy éppen a frissen learatott rizsállományt, a szentélyeknél finom illatú füstölők égnek, a helyiek áldozatokat mutatnak be istenüknek, pici tenyérnyi virágból fonott kosarakat, amiben szirmok, egy-két gyümölcsdarab és némi rizsszem van. Kitérnék picit a vallásra: Indonéziában a fő vallás az iszlám és bármilyen furcsa is, a szigetcsoport a föld legnépesebb muzulmán országa. Bali azonban kakukktojás, ugyanis itt 90 százalékban hinduk élnek és csak a maradék tízben muzulmánok illetve buddhisták. A hinduizmus azonban teljesen más kereteket ölt, mint például Indiában.
Első utam Ubudban a “Monkey forrest”-be vezetett, ami egy amolyan majom rezervátum, dzsungelhez hasonlatos környezetben ahol pimaszabbnál pimaszabb makákók garázdálkodnak szabadon és ha az ember netán valami fényes tárggyal rukkol elő, esetleg egy csábító banánnal, akkor azon nyomban megkörnyékezik és lecsapnak a zsákmányra.
Nos nálam semmi ilyesmi nem volt, én csak jókat szórakoztam a körülöttem esetlenül és félszegen kavirnyáló külföldi turistákon. Egy biztos, ezek a majomfajzatok nem szívbajosak, olyan csudapofák, hogy az embernek egyből jobb kedve lesz. A terület egyébként varázslatos, Indiana Jones helyszíneket felidéző indákkal tarkított hidak, eldugott, növénybe burkolózott hindu templomok, patakok, hihetetlen vadregényes az egész, mindez még megfejelve a mókás makákó familíákkal.
Az erdő mellett pedig takaros rizsföld pöffeszkedik, ahol idősödő nénjék igazgatják az ágyásokat, szalmakalpaggal a fejükön.
Ahogy kóricáltam a városban, rögtön megkörnyékezett egy afféle turistavadakat terelő juhász, színes programokat ajánlva ottartózkodásom idejére. A mosolygós, fifikás kis balinéz fiókát Wayanra keresztelték, mint itt minden harmadik férfineműt, de gyanítom nők is viselik ezt a nevet. Hosszas alkudozás után megköttetett az üzlet, miszerint másnap körbevisz a jóember az Ubudtól északabbra fekvő területeken, érintve néhány jelentőségteljesebb templomot, rizsföldet, vízesést és ami még belefér. Ahogy ledíleltem Wayant, jött a másik kópé, hogy nézzek aznap este tradícionális balinéz táncot 8 dollárért. Viccelsz koma? Máris fizetem, add csak a jegyet! Nem telt el négy óra, máris túl voltam egy jóga órán, egy félórás isteni balinéz masszázson, lett programom estére és másnapra is. Nyílván sokan olvastátok a könyvet, vagy láttátok a filmet: “Ízek, imák, szerelmek” (Eat Pray Love), ahol az írónő (a filmes változatban Julia Roberts), egy évig tartó utazásai során az utolsó 3 hónapját Balin tölti, mégpedig Ubudban bérel egy házat és lelkesen látogat egy ún. “füves embert”, aki megtanítja őt az élet nagy dolgaira. Többek közt arra, hogy mosolyogjon miközben meditál, de ne csak az arcával, hanem egész lényével, “még a májaddal is vigyorogj!” – volt az utasítás. Minden balinéznek felfelé ível a szája és talán ennyi elég is. Nos, igaz csak sovány négy napot sikerült ott töltenem ezen az intenzív, pozitív energiákban dúskáló helyen, mégis abszolút el tudtam képzelni, hogy ott ragadjak még pár hónapra.
Este megnéztem a balinéz táncot, ami nagyon tetszett, színes jelmezek, fura klimpíres hangszerek, kecses mozgások, indiaihoz hasonló csuklóforgatás, de thai elemeket is beleláttam a produkcióba. Érdekes élmény volt, a telefonomat a helyszínen felejtettem, de szerencsére meglett miután visszarohantam kétségbeesett iramban.
Másnap reggel 9-kor megjelent Wayan, ahogy megbeszéltük és nekivágtunk utunknak, első megállónk a sziget északabbi területein lévő Bratan tavacska volt, egy impozáns hindu templommal a vizen, és több Vishnu és Ganesha szentéllyel a parton. A tó körül hegyek emelkedtek, a fű csak úgy zöldellt, a füstölők égtek, a madarak csiripeltek, én meg csak annyit mondtam magamban: OM shanti shanti OMMM.
Ha több Isten létezik (mint például a hinduknál), akkor én tiszteletemet és áldozatomat mutatnám be a természet istenének, mert amit itt Balin sikerült produkálnia, az bizony lélegzetelállító. Ahogy tovább furikáztunk, szinte alig hittem el, hogy itt minden falu egy látnivaló, külön kis színfolt, kedvem lett volna minden bokornál, pálmafánál megállni és csak bámulni a helyiek mindennapi életét. Kérdeztem is Wayant, hogy boldog-e itt és vajon örül-e, hogy ide született. Miközben feltettem a kérdést, szinte tudtam a válaszát, nem meglepő módon ezt felelte kaján vigyorral a képén: “Nagyon boldog vagyok, mindenem megvan itt”. A “mindenre” értsd: Isten, akit imádhat, megélhetéséhez szükséges minimális betevő, egy szerény házikó, rengeteg barát, jó egészség…és…BALI. Az ember ilyenkor elgondolkodik.. nem lenne elég ennyi? Miért is kéne több? A nyugati világ pénzhajhászása, az élet túlbonyolítása, stressz, ekzaktáltság, minek? Wayan felkel reggelenként, felhajt egy fekete kávét, bekebelez egy nasi gorenget, majd kimegy a placcra és megkörnyékez pár turistát, hátha csurran-cseppen valami üzlet és nyílván sikeres is ebben, mert jó beszélőkéje van és olyan üde figura, hogy nincs félnivalója. Közben napjában többször füstölőt gyújt és elmélyülten áldoz az Isteneknek. Persze, őt nyílván már nem hatja meg a rizsföldek varázslatos bája, a trópusi természet és a lótuszvirágok illata, de tennénk őt be a Moszkva térre, rögtön vágyna vissza a kis paradicsomába.
Menetközben betértünk egy kávéültetvényre, mert szerinte muszáj megkóstolnom a híres-neves “Bali coffee”-t, ami páratlan a világon és nagyon de nagyon drága. Tudtam én, hogy nem véletlenül visz oda, nyílván csurrant-cseppent neki a leszállított “marha” (én) után némi hozadék. Jól van, rendben, igyunk kávét, miért is ne? Nos az ültetvényen rengeteg minden termett: fahéj, gyömbér, citromfű és még megannyi finomság. Kaptam ízelítőt különböző teákból, mennyei volt az összes, főleg a citromfű és a gyömbér ízlett nagyon. (Meleg üdvözletem Shanghaiba!!!)
No de ez a híres-neves Bali kávé (Kopi Luwak ahogy a helyiek hívják), gyerekek, nem hiszitek el! A kávé mag, egy rém ellenszenves, cseppet sem barátságos kis vakarék állat fenekéből jön elő, amit aztán akkurátusan megtisztítanak a ganéjtól és lesz belőle a világ egyik legdrágább kávé különlegessége. Hát ettől be kell tojni, de szó szerint! A kávéültetvényen végigfuttatják ezt a kis dögöt, ami leginkább egy róka és macska kereszteződéséhez hasonlít, de rém negatív pofával és agresszív hajlamokkal. Az állat állítólag kiválasztja a legjobb mínőségű kávé szemeket, bezabálja, megemészti és a végén kikakilja. Tudom, irtó guszta, pláne ezzel a tudattal felhörpinteni a löttyöt. De a kávé szem állítólag egyben jön ki a dögből, ami azért egy cseppnyi vigaszt talán nyújt.
A bizarr kaland után következett egy eldugott vízesés, szép volt, lemásztam, majd visszamásztam, a napi testmozgás kipipálva.
Utána megnéztünk még egy hindu templomot a környéken, mert ezekből sosem elég, jóleső látvány a szemnek, megnyugtató, békét sugárzó élmény a léleknek.
Majd következett a Tegallalang nevü kis település, ahonnan egyébként Wayan származott és lélegzetelállító, teraszos rizsföldjeiről ismert, Ubudtól pár kilóméterre. Petőfit az alföld ihlette meg, engem a rizsföld. Bámulni a zöld területet, ami a helyiek megélhetését biztosítja, begyalogolni a sűrűjébe, lépegetni a szintek között mint egy bakkecske és közben rájönni, milyen egyszerű és nagyszerű mezőgazdasági csoda ez.
Az egész egy hegyekkel körülvett mély völgybe volt beágyazva, teraszosan, gondosan, precízen. Eszembe jutottak az inkák és Peru, ahol hasonló megoldásokat láttam a földművelésre. Jó egy órát kolbászoltam a rizs ültetvények között, fel-le, és nagyobb élményt nyújtott, mint az Eiffel-torony.
Wayan, miközben visszafele furikázott Ubudhoz, felvetette, hogy másnap szívesen elvisz a Kintamani vulkánhoz, ami Bali szigetének észak-keleti részén fekszik. Miután látta az érdeklődést az arcomon, folytatta a részletekkel: hajnali 3-kor értem jön, 4-re ott vagyunk, vaksötétben megmászom a vulkánt és mire a csúcsra érek, részem lesz egy napfelkeltei nirvánában. Huhhh haver, mi vaaaaan? – bámultam rá bizarr meglepettséggel. Eleve mi ez a hajnali 3? Továbbá én és a hegymászás, ráadásul a setét iccakában? Én aztán tényleg minden kalandban benne vagyok, de álljunk már meg egy ásónyomra. Megnyugtatott, hogy nagy élmény lesz és ne izguljak, mert lesz túravezetőm és egy zseblámpám. Ja, máris jobban érzem magam – válaszoltam enyhe gúnnyal. De mégis hány órát kell mászni a nirvánáig? – hozakodtam elő egy újabb kérdéssel. Két óra felfelé, két óra lefelé, az barátok közt is csupán 4 óra és potom 1700 méter magas a csúcs. Némi gondolkodás, mérlegelés után azt mondtam: Tudod mit testvér, nem leszek én papírkutya, irány a vulkán, 3-ra várlak. Gyorsan kiszálltam a kocsiból, mielőtt még meggondoltam volna magam. Szentséges Ganesha, hát mire adtam én a fejem?
Tudván, hogy másnap korábban kell kelnem, mint az összes bagoly, este csak mérsékelten csámborogtam Ubud utcáin, viszont nem bírtam ellenállni egy gőzölgő kávénak, amit délután 6-kor kortyoltam fel. A koffein hosszabban elnyúló hatásának köszönhetően egyáltalán nem voltam álmos még este 10-kor sem, de azért a paplanok alá kényszerítettem magam és reménykedtem, hogy szemeim lecsukódnak kisvártatva. És ekkor kezdődött az éber pokoli színjáték, legalábbis amit én akkor és ott annak éltem meg. A néma csendben egyszer csak erős kaparászást, vakarászást hallottam az ablakom környékén, szinte két méterre az ágyamtól. Nem tudtam eldönteni, hogy a nesz házon kívülről, vagy belülről jön-e, mindenesetre összerándult a gyomrom a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül. Még mielőtt folytatnám, előre kell bocsátanom, hogy nem tűrök meg semmiféle élőlényt a falakon belül. Nagyon szeretem az állatokat, de csak a küszöbig. Nálam ez amolyan fóbia, tudom nevetséges, de sajna ez van. Tudtam, hogy nem várhatok steril környezetet ott a dús vegetációban, de reménykedtem, hogy a szálloda alkalmazottjai által minden este gondosan bekészített füstölő csupor elkergeti az összes csúszó-mászót a portámtól. Az ajtó és padló közötti rés több, mint 5 centis volt, kvázi a felkapcsolt villany már önmagában egy burkolt invitáció volt az élővilág kisebb állatai felé. Írta is a szállodai vendégkönyv, hogy bizony ne lepődjünk meg ha gekkók és egyéb guszta kis gyíkfajták jelennek meg a szoba falain. A gondolatot két éjszakán keresztül sikerült elhessegetnem a fejemből és úgy aludtam, mint a bunda, azonban a harmadik éjszakám lidércnyomásként telt. Szóval ott tartottam, hogy hangos, intenzív kaparászás ment végbe a vityillóm ablakánál, elképzelni nem tudtam miféle állat lehet, de gondoltam nagyobb fajta, ha már ilyen decibellel dönget. Aztán abbamaradt, de a következő nesz se váratott sokat magára…apró tipegések a padlón, szárnycsapások a tetőn és még megannyi számomra félelmet keltő állati duruzs. Kétségkívül élt és virult a “dzsungel”, miközben én bepólyázva izzadtam a takaró alatti sötétségben, emelkedett pulzussal. A villanyt még véletlenül se mertem felkapcsolni, jobb a tudatlanság – alapon. Elég az hozzá, hogy szemernyit se aludtam és igazából már alig vártam, hogy 3-kor kiszabaduljak a természet fogságából és beüljek Wayan kocsijába. Az utolsó két órában zenét dugtam füleimbe, mert már nem bírtam elviselni a zajokat. Senki sem tökéletes, az én gyengéim a rovarok és csúszó-mászók, szobán belül. Amúgy kültéren semmi bajom velük.
Fél 3-kor kipattantam az ágyból, felgyújtottam a fürdőszoba villanyt, üdvözöltem a féltenyérnyi méretű pókicát a wc mögött, megmostam a fogam, szevasz kis cserebogár a tükrön, felöltöztem és pá-t intettem a gekkóbébinek a falon. Eluntam a parát, már nem érdekeltek kis hálótársaim, igaz a házikót olyan gyors ütemben hagytam el, mint akit furkosbottal kergettek.
Wayan álmos tekintettel várt és átnyújtott egy kis csomagot, amiben két keménytojás és két szelet kenyér lapult – mondta jól fog jönni majd a vulkán tetején mikor előbújik a nap. Drága ember, shakshuma, vagyis köszi! Megindultunk éjjnek évadján a vulkán felé, sofőröm 90-nel repesztett a kietlen utakon, felébresztve az összes kutyát, akik sorra somfordáltak le a főútról. Kérdeztem Wayant, hogy vajon ezek az ebek gazdátlanok-e, mire mondta, hogy nem, csak éppen a betonúton szeretnek durmolni, mert az tartja a meleget ami jólesik nekik az éjszakai szunyókához. Nem értettem a dolgot, hiszen elég meleg volt amúgy is, de a balinéz kutyuk már csak ilyenek. Én pedig végig azon stesszeltem, nehogy elüssünk egyet, aki mondjuk mélyebb álomba zuhanva heverész az úttesten és esetleg nem ébred fel a kocsi lármára. Fékezések, kerülgetések, dudálások, így jutottunk el a Kintamani vulkán lábához. Ahogy kiszálltunk a kocsiból a vak sötétben, rögtön több elemlámpás figura környékezett meg. Wayan mondta, hogy akkor menjek és élvezzem a mászást, találkozunk 5 óra múlva, addig ő szundít egyet a kocsiban.
Azért közöltem a kapucnis, elemlámpás szellempacáknak, kinek az arcát se láttam, hogy szeretnék egy kis eligazítást, egy irodát, ahol fény van és megbeszélhetjük, hogy miként is fog zajlani ez az egész abszurd kaland. Bevezetett egy tákolt kis kunyhóba, ahol próbáltak legombolni rólam minél több dollárpapát, de én nem álltam kötélnek. Vagy negyed óráig alkudoztunk, végül megállapodtunk a végösszegben. Egymásnak szidtak balinéz nyelven, szerintem az összes hindu átkot rámszórták, még tán köptek is utánam mikor kifordultam a helyiségből. Elgondolkodtam ezek után vajon jó ötlet-e egy idegenre bíznom magam és nekivágni az ismeretlennek abban a tudatban, hogy már most utálják ezt az európai bigét, vagyis engem. De aztán aki grabancon fogott és bemutatkozott, miszerint ő lesz a vezetőm, valahogy jó energiákat sugárzott, az összes kétségem szertefoszlott. Az arcát ugyan nem láttam, csak a sziluettjét, amit a zseblámpa halovány fénye megvilágított, mégis bíztam benne, a kis alacsony koboldban, hogy ő majd fevezényel a hegycsúcsra úgy, hogy semmi bántódás nem érhet. Kezembe nyomta az elemlámpát és megindultunk a vak sötétségben, csak a csillagok világítottak a fejünk felett, de azok olyan erősen és ragyogóan, hogy már ezért a látványért érdemes volt belevágnom ebbe a kalandba. A helyzet teljesen abszurd volt… Bali szigetén mászok meg egy vulkánt egy vadidegennel hajnali 4-kor egy zseblámpával, ami kábé annyi fényt ad, hogy orra ne bukjak a bazalti törmelékben. Vezetőmet Nyáginak hívtak, vagy valami olyasmi, így mikor kissé szkeptikusabb lettem az ormok mászása közben csak annyit mondtam magamban: nyugi, itt van Nyági. Az első félóra amolyan sétagaloppnak tünt, szinte alig kellett felfelé menetelni, de tudtam, hogy nyugtával kell dícsérni a napot, na jó, ezesetben keltével. Körülbelül 45 perc után durvult a pálya és kőkemény, lábat és karokat igénybevevő kúszásnak és mászásnak kellett teret engedni, arról nem beszélve, hogy folyamatos koncentráció szükségeltetett, hogy orra ne bukjak a bizonytalan talajon. Ugyanis az apró kövek és néhol homokos föld cseppet sem tűnt egy életbiztosításnak. Ekkor már megjelentek különböző csoportok, fogalmam sincs honnan, talán egy másik bázisponttól elrugaszkodva, lényeg, hogy nem voltunk egyedül. Hallottam magam körül franciákat, ausztrálokat és németeket és láttam ahogy a hegyormot elárasztja a sok kis fény, mintha szentjánosbogarak sorjáztak volna felfelé. Másfél óra leforgása után elértem saját krízis pontomhoz és legszívesebben elüvöltöttem volna magam, hogy NEM BÍROM TOVÁBB, NEM VAGYON ÉN KŐSZÁLI KECSKE!!!! Nyági olyan játszi könnyedséggel galoppírozott a sziklaormokon az apró termetével, viszonylag gyors ütemben, hogy ez engem rendkívül bosszantott. Közben akkorákat nevetett és humorizált magában, hogy már az is zavart. Én kiköptem a tüdőmet és pulzált a vér a lábaimban. Zéró alvással, csüggedten és leízzadva lépegettem, erősen meredve magam alatt a talajra. Olyan stádiumban voltam, hogy felőlem akár hatszáz medve, hétszáz kígyó és többezer pók is lehetett volna a közvetlen környezetemben. Nem érdekelt, nem ijeszthetett volna meg semmi, köszönöm a tanuló leckét! Szinte magánkívüli állapotban értem fel a csúcsra, amin állt egy kis fabodega. Lerogytam a fapadokra és elfogadtam a kínált mézes teát. Közben megérkezett még pár turista, de szerencsére nem lettünk sokan, körülbelül heten, mint a gonoszok. Ott gyülekeztünk és vártuk a beígért napfelkeltés nirvánát. Hamarosan megjelentek az első, óvatos, narancssárga és rózsaszín árnyalatú sugarak, amik éppen, hogy keretet adtak az ismeretlen tájnak és kezdtek körvonalazódni a szomszédos hegyek, tavak, végül felbukkant a nap és dominánsan elfoglalta a horizontot. Ha létezik mennyország, az biztos ilyen. Fantasztikus, elképesztő, világon túli, paradicsomi. Nem tudom szavakba önteni, lényeg, hogy minden verejtéket és szenvedést megért, igaza volt Wayannak. Szinte a könnyeim is kicsordultak a szépségtől.
Úgy ültem ott megbabonázva, mint egy padhoz kötött remete, összes gondom-bajom szertefoszlott és rájöttem az ilyen pillanatokért érdemes élni. Közel fél óráig nirvanáztam, majd megkezdődött a lefele galopp, ami sokkal embert próbálóbb volt, mint felfele menetelni.
Útközben megnéztünk egy barlangot, aminek legmélyén egy kis hindu szentély lapult. Vezetőm megkérdezte, be akarok-e menni. Ránéztem a barlanglyukra, amit lefele, kis nyálkás szikladarabokon lehetett megközelíteni, megannyi repkedő denevér kíséretében. Eszembe jutott az éjjel tanult lecke: ne tojj be az állatoktól Zsóóó! Szóval irány lefele, a vulkán belsejében található sziklalyukba. Egy-két galopp, óvatos, sziklafalba kapaszkodás, mászás után leértünk. Nyági felfele világított az elemlámpával hogy nézzem meg a gyönyörű kristályos mennyezetet. Egy pillantást vetettem csak oda, ugyanis denevért nem volt kedvem közelebbről is látni. Röhögött… Majd próbált nekem a falból kaparni néhány csillogó törmeléket, kődarabot, de egy csótányba ütközött a mancsa… Mondom neki, haver, köszi nem kell, húzzúnk innen, szép volt jó volt köszönöm ENNYI… A kifele menetet gyorsabbra vettem és már alig vártam hogy kifaroljak abból barlanglyukból.
Láttam a krátert, a gőzőlgő füstöt és lent az elszenesedett földrészt, ami elpusztította a környék egy részét. Ez a vulkán még aktív és időről időre kitör. Legutóbb ha jól emlékszem 2010-ben volt egy kisebb megmozdulása, ami során jópár külföldi turista az életét vesztette.
Aztán megkezdődött a lefele tartó erőltetett menet, egyfolytában megcsúsztam az apró köveken és gyűlöltem az egészet. Fáradt voltam, kialvatlan és alig vártam, hogy leérjünk. Baromi hosszúnak tünt az egész és mikor 1 óra galopp után seggre estem, szinte villámokat tudtam volna szórni mindenre és mindenkire a környezetemben. A jobb tenyerem megsérült, nem volt ugyan vészes, csak horzsolás, de baromira fájt. Nagyon el voltam csüggedve és már a látvány is csak egy kis mértékű gyógyír volt a sebeimre.
Az utolsó fél órás szakaszt, ahol már szinte csak gyalogolni kell viszonylag egyenes szakaszon, totális zombiként éltem meg. Soha nem gondoltam volna, hogy menet közben el lehet szenderedni. A lábaim mentek, robotszerűen, már nem is érezve a fáradtságot és fájdalmat, nekem meg közben le-le csukódott a szemem és biccent a fejem. Mint egy részeg, úgy imbolyogtam és arra gondoltam ha még 10 percet menni kell én feladom és ledőlök a susnyásba. De megérkeztünk! A kocsiban elaludtam és Ubudban ébredtem. A szállásomon aludtam 3 órát, majd bemasíroztam a központba, hogy méltóképp elbúcsúzzak a falucskától, ugyanis ez volt az utolsó estém ott.
A történetet pedig folytatom, most elköszönök, mert már későre jár és egyre több a szúnyog itt fent a madárlesben.
Szabadság, szeretem!
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 április 19.
Április bolondos hónap, mint tudjuk, hát nekem se kellett több! Robot kikapcsolva, tavasz felerősítve, hadd szóljon a nóta! Történt ugyanis, hogy szabadságra mentem március végén, magam mögött hagyva a zavaros sivatagot, és nem utolsó sorban az állott kabinszagot. Gyors ütemben még lezavartam egy pille Chicagót, majd fogtam a vándorbatyut és azzal a lendülettel tovaszállottam, és Budapestig meg sem álltam. Mit is mondhatnék, felemelő érzés 22 órát a levegőben tölteni, miközben jövet-menet az ember kétszer is elhúzza a csíkot Magyarország felett, de nem tud lekéredzkedni. Bezony, Ámerikából jövet láttam a Dunát, majd Frankfurtba menet is láttam a Dunát, miközben enerváltam tapadtam az ablaknak nevezett kislyukra. “Szevasztok, mindjárt jövök”, csak a pilótáknak hogyismondjam mérföldhiányuk van.
Mit csinál egy sztyuvi ha két hétre hazaszabadul? Nagyon egyszerű. Behozza az alváslemaradást, visszaállítja testi-lelki egyensúlyát, végre eszik normálisan és szocializálódik. Reggel kel és este tér nyugovóra, nem ken veres rúzst a szájára, nem piperézik annyit és nem húz fuszeklit. Jól érzi magát, úgy ahogy van, élvezi a mindennapi élet gondtalan (?!) báját és baját. Elgondolkodik, hogy vajon milyen is lenne reggel munkába sietni és toporogni a kombinón, ahol fáradt, megviselt arcok reprezentálják a magyar valóságot, viszont este önfeledt sörözésre menni a barátokkal egy nyűgös napi robot után. Hmmmmmm…. hova is tartozom?
Magányos kozmopolita élet vagy társas vergődés a mókuskerék szorítása közt? Nehéz ügy, mert a kettő egyszerre nem működik. Tíz nap után furcsamód elkezdett hiányozni a Földnek nevezett golyóbis, te jóég mi lehet Bangkokban, hogy vannak kis fülöpjeim Manilában, vajon felmelegedett-e a szobám Abuban, kéne szólni Reninek hogy csavarja fel a légkondit, jól jönne egy masszázs is ha már itt tartunk. Hoppá hoppá, jelentkeztek az elvonási tünetek, kerozinos drog stimulálta az agyam, jóllehet a repülés, mint olyan cseppet sem hiányzott, viszont a nemzetközi ugrabugra igen. Skizofrénként élveztem az otthoni létet és közben tudat alatt vágyódtam a kozmopolita pörgésre. Hát igen, ciki amikor az ember már helytelenül szignóz hivatalos dokumentumokat, mert megszokta, hogy keresztnévvel kezd és vezetéknévvel folytat. Vagy amikor kérik tőle a személyi igazolványt, de ő bambán előhúzza a viseltes, pöcsétes passzportját, mert nála az számít szent papírosnak. És akkor már csak hab a tortán mikor a sarki fűszeresnek 10 forint helyett egy 1 dirhamost nyom a markába (egyébként külalakra majdhogynem egyező), mire “Icuka” ágál, hogy nem kell neki az arab monéta, adjak jóféle magyart. Ja, tényleg szkúza bocsi-csocsi, ez a “dubajozás” elvette az eszem – volt a nyelvemen, de inkább zavartan kotortam a tíz pengősért. “Én beszélni magyart igen jól, csak lenni külföld régóta.” Hohohó, na itt azért még nem tartunk és ha mutatkoznának a kezdeti jelek, vágjatok kupán!
Két hét önfeledt szabi töltés után savanya arccal szedtem a cócmókom és intettem búcsút az Otthonnak. Irány vissza homokozni és gürizni a felhők felett. De, mint mondtam ez az április bolondos, tehát öröm az ürömben, hogy egy hét robot után ismételten szabin leszek. A fene se kérte, de így osztottak be, hát legyen! Dollárfaternek görbül a szája, Sztyuvi viszont vigyorog és töltődik. Kvázi visszajöttem letekerni egy Jeddát, Shanghait és Manilát, majd kalap-kabát, ágyő! A “jöttem, láttam, továbbálltam” tipikus esete. Megérkeztem hát Abuba és 12 órán belül már terelgettem a Jeddába igyekvő siserehadat, csak semmi laca-faca, átállás, egyből a sűrűjébe, tisztelettel. Hol van már az Oktogon, a dunaparti korzó, most már Mekka a realitás, helló. Salem aleykum testvérek, 37 B, csak egyenesen, 45 H, balra tessék. Kávé, csája, dzsúúúz, mangó jó lesz? nincs válasz…jó lesz! Szézéves néni, pici indonéz, csókolom! Szorongatja a kezem és mosolyog fogatlanul…egyemmeg, de hiányoztatok, de tényleg! Segítek a pakkal, közben mondom neki magyarul, hogy cuki tetszik lenni. Jót tett nekem a szabi, kétség kívül.
Másnap se pihenek, mert nincs rá idő. Magyar kuffer még bontatlanul, Shanghai kuffer félig megpakolva. Izgatott vagyok, mert ott még nem jártam. Eleve Kínába már két éve nem tettem be a lábam, utoljára a pekingi kacsa hápogott.
Mikor megtelt a kabin, kétséget kizáróan nyugtáztam, hogy két év alatt semmit se változott a kínai járatok bukéja. Változatlanul gyomorforgató lábszag, keveredve a bőrpórusokon keresztül távozó fokhagyma aromával. Tigris balzsam elő abban a szent pillanatban! A bűz még haggyán, csak könyörgöm ne krahácsolj és köppents hegyeset a szemem előtt, szabad utat engedve a testnedveknek. Miért nem használsz zsebkendőt ha tüsszentesz kicsi csíkszemű testvérem? Rám is jön sugárban, héló! Na de egy többezer éves hagyománnyal nem vehetem fel a versenyt. Még szerencse, hogy konyhásként robotoltam a járaton és a kabinba csak nagy ritkán tettem be a lábam. Amúgy ezek csuda pofák és olyan leleményesek, hogy biza csak tátottam a számat. Egy három üléses sorban ketten ültek a felszállásnál, egyik a jobb szélen, másik a balon, közöttük egy üres hely, ami az egyetlen volt a járaton. Félórán belül nézem, hogyhogy csak az egyik van meg, ráadásul az is elfeküdve a lópokróc alatt. Hát hova dughatta a másikat, csak nem fent szundít a csomagtartóban? Majdnem. Keresem a jóembert, mire látom, hogy ott alszik lent a földön, az ülések között, beszorítva és gúsbakötve, de olyan édesdeden, mint egy csecsemő. Megmosolyogtam a komát és már-már együtt is éreztem vele, no de egy Sztyuvi szíve nem lágyulhat meg ha éppen szigorú szabályáthágásról van szó, így hát visszaparancsoltam a jóembert az ülésbe. Éjjeli járat lévén csak melegszendvicset osztottunk, illetve leveses nudlit, pálcikával. Mikor kollégáim visszatértek a konyhába a kaja takarítás után, nem hittem a szememnek. Főtt tojások némelyik nudlis dobozban, különféle áztatott növénymaradékok és egyéb beazonosíthatatlan ropogtatnivalók. Úgy elképzeltem mi szunnyadhat még a kis titokböröndökben…. kígyóbőr, csalánfű, kutyagumi, fokhagymareszelék, köptetőszirup és nyílván ezekhez hasonló rejtett kincsek arzenálja. A kommunikáció érdekesen zajlott közöttünk. Angolul ugyebár egy szót se, de még a felfejlesztett testbeszéd technikámnak és pantomín művészetemnek se vettem hasznát. Beszéltek hozzám mandarin nyelven, én meg magyarul helyeseltem. “Csing csájóó, hoszamin kon csűű” – mondja, “Megértem aranyapám, én is fáradt vagyok, le kéne már szállni a nemjóját, mert mindjárt olyan lesz a szemem, mint neked” – volt a válaszom. Elvoltunk és ez a lényeg.
8 órás menetidő után landoltunk Shanghaiban, helyi idő szerint délben. 4 órával vannak előbbre Abuhoz képest, ami azt jelenti, hogy Magyarország 6 órával van lemaradva. Ragyogó napsütés, kellemes tavaszi hőmérséklet fogadott minket. Röpke egy órás buszút és már a szállodában találtuk magunkat, az ötcsillagos Sheratonban. Valóban luxus, a szoba tágas és kreatív megoldásokban gazdag, az ágy meg mint az álom, sokat nem is vacakoltam, belezuhantam azonnal. Aznap este kimentem szólóban vacsorázni, beburkoltam néhány híres-neves shanghai-i gombócot (dumplings),
bekanalaztam egy vödörnyi csípős-savanyú levest, ténferegtem egyet a neontáblák között, majd visszatértem a rezidenciára és végigszipogtam az iccakát dugult ormánnyal, ugyanis a náthát még Pestről hoztam és egészen Kínáig hurcoltam magammal. Ennek köszönhetően a leszállást megsínylették a füleim, az arcüregem tiltakozott és félig siket üzzemódban indultam a másnapi városnézésre.
Első állomásom a folyóparton található Bund-ra keresztelt sétány volt, ahonnan impozáns kilátás nyílik a szemközti felhőkarcolókra, pont mint a képeslapokon, ez Shanghai arca, legalábbis amit mindenki ismerhet.
Ráfonódtam a korlátra és tudatosítottam magamban, hogy Shanghaiban vagyok, de jó! Körülöttem megannyi turista, főleg kínaiak, akik nyílván először jártak a 20 milliós (!!!) nagyvárosban. Gondoltam megörökíttetem magam a pazar háttérrel és egyre-másra kértem fel randomra a körülöttem forgolódó csíkszemeket, hogy kattintsanak le. Tíz fotóból talán ez az egy használható:
Fel s alá andalogtam a Huangpu folyó partján, majd az órámra pillantottam és rájöttem nincs sok időm, irány tehát a következő állomás: a “Yu” kertek és pagodák együttese. Épp átrohanni készültem a nyolc sávos, piros lámpába hajló sugárúton, mikor megállított egy fiatal kínai pár, hogy legyek olyan szíves csináljak róluk egy képet. Oké, vissza a padkára, lőni a fotókat, közben beszédbe elegyedtünk és meglepődtem milyen jól beszéli mindkettő az angolt. (Fehér holló az ilyen)
Kiderült a srác Shanhaiban dolgozik, mint tanár és a leányzó az unokatestvére, aki épp meglátogatta “faluról”. Saccperkábé annyi idősek lehettek mint én. Mindketten nagyon barátságosak, készségesek és érdeklődőek voltak, én meg örültem, hogy társaságra leltem. A fiú rögtön tudta merre van Magyarország, sőt még Budapestet is megemlítette, amit nagy meghatottsággal fogadtam. Kérdezték merre tervezek menni, mire mondtam, hogy a túloldalon lévő Yu kertekbe. Mondták, hogy az most nagyon turistás és ha nem bánom és van kedvem, nagyon szívesen vennék ha velük tartanék egy abszolút eredeti, kínai tradícionális helyre, egy teaházba, ami nincs messze onnan és biztos nagyon tetszene nekem is. Persze közben szóba került, hogy mivel foglalkozom, mire a szalmakalapos kínai kislány szinte sikongatva és izgatottan érdeklődött a sztyuvi munkáról. Elfogadtam az invitációt, ők örültek, hogy gyakorolhatják velem az angolt, én meg örültem, hogy helyi vezetőkre leltem. 15 perc gyaloglás után beléptünk a teaházba. Egy lélek se volt, bevezettek minket a különterembe. És ekkor kezdett gyanúsnak tűnni a szituáció. Valami itt bűzlik nekem és az nem a kínai tappancs. A teaházi alkalmazott, egy fiatal, rendkívül szép lány volt, elkezdett magyarázni mandarin nyelven, újdonsült kínai barátnőm pedig bőszen fordítgatott. Ahhoz képest, hogy elvileg ő is most volt először azon a helyen, elég tapasztaltan és bő lére eresztve magyarázta nekem a teaivás művészetét. A tea menün angolul is fel voltak tüntetve az árak, amit hiper borsosnak tartottam. A srác felvetette, hogy kóstoljunk meg 6 féle teafüvet, ami kb. tízezer forintot kóstált volna fejenként. És akkor megszólalt a belső hang: Sztyuvikám ÁT VAGY VERVE KEMÉNYEN!!! El kéne innen húzni a csíkot, de nagyon gyorsan. Kedvesen közöltem, hogy őrült drágának találom ezt a helyet és amúgy se vagyok egy csája fan, szóval ha nem bánják, engem várnak a pagodák. Ők maradásra bírtak és megnyugtattak, hogy nem kell akkor 6 féle nedüt végigkóstolni, elég lesz egy is…és különben is úgy örülnek, hogy velük tartok, szívesen beszélgetnének még velem. Fogalmam se volt mit higgyek. Mindkettő kedves volt, jól öltözött, intelligens és készséges. De akkor miért visznek egy ilyen helyre, ami egyrészt bűzlött a turistát kiszipolyozó biznisztől, másrészt kötve hiszem, hogy eredetileg is oda ültek volna be kettesben ilyen árak mellett. Kína olcsó, ezt mindenki tudja. Egye kutya, felhörpintettem egy háromezer forintos teát és befizettem a tanulópénzt. Onnantól kezdve már nem voltam érdekes, tíz percen belül szétváltunk és én megindultam a templomok felé. Később elmeséltem a sztorit a kínai crew-nak a járaton, mire az közölte, hogy rendőrt kellett volna hívnom. Ez a “teaszertartásra” csábító akció közismert Shanghaiban, nem is érti hogy dőlhettem be. Jófej vagy apukám, tán ha szólsz előtte, hogy ilyenek vannak, hülye leszek belemenni. Az biztos, hogy a fiatal párocska mesteri fokon űzte a bizniszt, a város legjobbjaiba akadtam, de ha úgy nézzük, ért ennél már nagyobb blama is.
A Yu kert gyógyír volt minden bosszúságomra. Fantasztikusan elvarázsolt növényrengeteg, apró tavak, rusztikusan eredeti kínai pagodák, madárcsicsergés és béke.
Az egész egy elkerített rész, nem nagy terület, külön belépőt kell fizetni. Körülötte, a nyílvános rész is irtó hangulatos, tele van boltokkal, szuvenír árusokkal, éttermekkel és pagodákkal, no meg rengeteg turistával, ahogy az már lenni szokott.
Olyan szívesen csavarogtam volna még, de szorított az idő, így megindultam visszafele. Közben apró sikátorokos részhez érkeztem, ahol már egy szem turista se téblábolt. Úgylátszik betévedtem a shanghaiak mindennapi életének sűrűjébe, ahol kósza macskák, lúdak, kutyák masíroztak fel s alá (ki tudja még meddig), helybéliek ültek dobozokon és játszottak valami dominó féleséget, fortyogott a leveses kondér az utcán, ablakból szellőztek a frissen mosott kelmék és üvöltött a mandarin nyelvezet.
Miután megszomjaztam, betértem az egyik múlt századból ittragadt, ultra lepukkant boltocskába és direkt nem néztem le a földre, nehogy még megpillantsak egy patkányt a szemem sarkából és világnak szaladjak. Kivettem a kattogó hűtőből egy üdítőt és fizettem. Azonban jócskán kevesebb visszajárót kaptam, mint ami illetett, úgyhogy ki kellett csikarnom a jussomat az öreg nénitől. Mikor a szállodában kicsekkoltam és kifizettem a minibár tartozásomat az egyszem csokiért, a recepciós közölte, hogy rossz pénzt adtam, nem yuent, hanem valami más valutát. Gratula Zsófika, ez volt az átvágások napja Kínában, be tetszettem nyalni, sebaj tóbiás, legközelebb furmányosabb leszek és éberebb.
Visszafelé tíz óráig jöttünk, pihenő nélkül…nem kommentálnám. A végére úgy kellett összekanalazni, nyűgös voltam és türelmetlen, minden tartalék energiámat feléltem. A sztyuvis sikk lehullott rólam, a maskarám megfáradt és amolyan búbos banka módra húztam magam után a kuffert. Senki ne szóljon hozzám attitűd volt olvasható az arcomról.
1 nap pihenő és már Manilából írom nektek ezt a blogbejegyzést. Innen holnap indulok vissza és elvileg holnapután már ismételt szabadságomat fogom tölteni Bali csodálatos szigetén, ahová egyedül indulok, rekreációs megfontolásból. A tíz napból ötöt Ubud rizsföldjein fogom végigmeditálni, a maradék ötöt pedig valamelyik tengerparti kaibában fogom végigélvezni. Gondolhatjátok hogy már alig várom!!! Legközelebb onnan jelentkezem, addig is üdv minden Kedves Olvasómnak!
Itt már az égbolt is homokos!
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 március 24.
Nem vagyok homofób, csak homokfób! Meteorológiai rejtély ami itt zajlik az Emirátusokban idestova öt kerek napja. Ahhoz már hozzászoktam, hogy kéklő égboltot évente jóesetben kétszer látok a fejem felett (ha éppen a földön tanyázom), mert itt amolyan zavaros sárgás a mennyek országa. Ez idáig rendben van, elvégre sivatagban volnánk vagy mi. De mostanság az egész város ködös, mustárszínű trutymákba borult, az orromig se látok és folyamatosan azt várom mikor jön el az Armageddon. Színügyileg jelentem világvége a hangulat és az a pár madár is csak zavartan füttyfürüttyöl. Olyannyira sűrű a homokmáz, hogy még a napsugaraknak is kőkemény erőfeszítést jelent áttörni a burkon, meg a burkán.
Jópár napja azért, szabadnapom lévén felkerekedtem délelőtt, hogy kinyargaljak a plázsra kicsit fortyogni. Már a taxiból láttam, hogy nem kóser az ügy, de a nap úgyahogy sütött, gondoltam lehet még belőlem frissen átsült well done sztyuvi, vagy ahogy apukám szokott ilyenkor hívni: Rezorro (a rézorrú kapitány). No, ahogy kikászálódtam a taxiból, máris orcámba süvített a bestia. Felrémlett a kansas-i bájos kis történet, Dorothy-val, Totóval és a forgószéllel, de csodák csodájára mégsem bratyiztam Ózzal. Megindultam a strand fele, “mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán”, befizettem a tíz dirhamos baksist és nagy nehezen ráaplikáltam a törülközőt a nyugágyra. A kerevetért felelős filippinó srác sapkában jött benyújtani a cehhet, nehogy befaggyon a koponyája. Szerencsére rajtam kívül még volt három hülye, aki homokviharban óhajtott szirénkedni. Kisvártatva Brigi is megérkezett két forró lattéval, jólesett a meleg lötty, istenbiza! No azért bekentük magunkat, mert ismerem én az itteni sunyi napot, gondolnád, hogy nem ér, aztán hazamész, belenézel a tükörbe és visszanéz rád egy másodfokú égési sérült arcszerkezet. Nagyon elszántan feszítettünk a nyugágyba gémberedve, átfagyott csontokkal és csak azt kívántuk, hogy legalább öt percre legyen szélcsend, mert amúgy meleg lett volna. Két óra után feladtuk és libabőrösen hazadideregtünk. Forró zuhany és krübli tea. Éreztem én a helyzet komikusságát. Ha lenne kandallóm, azt is begyújtottam volna. Még jó, hogy elviekben a trópusi klímában élek, hát az ész megáll!
No, emellett még az iskolapadba is visszaküldtek, mivel a hó eleji vizsganapokból az utolsót kihagytam, gyomor bajaimból kifolyólag. Gondoltam naívan, hogy akkor csak azt az egy napot kell pótolnom, hát frászt! Újra meg kell csinálni az egész hóbelebancot, szimulátorosdit, vizsgákat, mindent! Mehettem megint tüzet oltani, végighallgattam a próféciákat, a “szeressük egymást gyerekek” témájú csoportépítő blablákat és inspirációs sugallmakat, valamint újfent végignézhettem, ahogy az US Airways 1549-es járata leszáll a Hudson folyón vagy ahogy az Air Canada szerencsételnül járt gépe kigyullad és az utasok fele odaveszik. Evakuáltam, teli tüdőből ordítottam a vezényszavakat mindezt hajnalok hajnalán, csak félig éberen. No, azt viszont nem sejtették a derék trénerek (akik két héttel ezelőtt mások voltak), hogy a csoportban én vagyok a trójai faló, a beépített tégla, avagy a besúgó. Én ugyanis betéve tudtam a forgatókönyvet és ezt meg is osztottam a tettestársakkal. A vizsgakérdések többségét előzetesen kikotyogtam, a szimulátoros gyakorlatok előtt leadtam a drótot (“gyerekek most dekompresszió lesz”…hogy is mondják ezt szépen magyarosan? Nyomáscsökkenés a kabinban ááá ez lesz az!), szóval mindenki fel volt rá készülve. Így vettem revanzsot, miközben halkan kuncogtam magamban, persze kívülről pókerarc.
A harmadik nap viszont nekem is új volt, szép nagy fejezet: Aviation Health, vagyis fedélzeti Elsősegélynyújtás. A vizsga két részből áll, egy írásbeli 30 kérdéses tesztből és egy gyakorlati újraélesztésből. Utóbbi nem piskóta, ugyanis egy bábut kell visszahozni az életbe, ami már önmagában egy “mission impossible”. Egyenként hivattak be minket a terembe, földön hevert az eszméletlen manöken, nosza leheljünk bele némi életet a forgatókönyv szerint. Oké, először megbizonyosodom róla, hogy valóban eszméletlen, majd megnyitom a légutat, nézem a légzést, nincs légzés milyen meglepő, ordítok a képzeletbeli kolleginának hogy iziben hozza a defibrillátort, gyerünk akkor 30 nyomkodás a szegycsont alatt, majd két szájbafújás…rúzsom fele rátapad a bábu ajkaira…még 30 erőteljes mellkas pumpa, már gyöngyözik a homlokom, aztán ismét műcsók a macsóra. Meghozták a defibrillátort, kezdődhet a sokkolás. Gépet bekapcsolni, rákötni a babámat, a masina analizál majd asszondja: “administer shock”, én engedelmeskedem és rányomok a SHOCK gombra. A tréner leállít, mondja köszönjük szépen, elég lesz, nagyon határozott és ügyes vagyok, átmentem a gyakorlaton. Na de a bábu még mindig eszméletlen!!! – tör ki belőlem az aggodalom, úgylátszik kicsit jobban beleéltem magam a szerepkörbe Hol adják az Oscart kéremszépen?
Mindezek mellett még kötözgettünk sebeket, én konkrétan egy műkart kaptam amiből kiállt egy kés (nagyon kreatív az eszköztár), amputált ujjakat dugdostunk jeges zacskókba és hasonló nyalánkságok, igazi Hitchcock-i atmoszféra lengte be a termet.
Nap végén elégedetten tértem haza és “örömmel” láttam, hogy másnapi standby-omra kaptam egy oda-vissza Kairót. Ám legyen! Felfrissült elsősegélynyújtás beli jártasságomat rögtön kamatoztathattam a járaton. Visszafele úton három teljes óráig hánytattam egy szerencsétlen egyiptomi férfit. Kolleginák undorodva elmenekültek a konyhából, na ez nem igaz, én zavartam el őket, mert hangosan fújoltak, ami minden, csak nem professzionális magatartás. Az empátia írmagja sem volt meg bennük, kíváncsi lennék ha ők kerülnének hasonló szituációba vajon hogy esne nekik, hogy körülöttük undorkodnak. Na mindegy, én szívesen segítettem, símogattam a hátát és borogattam a homlokát, többet nem nagyon tudtam tenni. Tényleg nagyon megsajnáltam, mert tudom milyen kiszolgáltatott helyzet ez és bárkivel megtörténhet.
Most viszont jól megérdemelt szabadnapjaimat töltöm, mindjárt kiszagolok a baljós plázsra, úgylátom van némi napfény, hallelujah!
Szép hétvégét!
Tovább a teljes bejegyzéshezJakarta ahogy akarta
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 március 20.
Bemutatkoznék: Sztyuvi vagyok, a hónap zarándokjáratainak elsőszámú, és egyben hajthatatlan lebonyolítója. Konyhász, felszolgáló, vadakat terelő juhász és mellékhelyiségek padlózatának tisztántartásáért felelős kisiparos. Igény szerint imahelyet biztosítok, plussz szolgáltatásként még Mekka irányát is belövöm. Babafejet símogatok, gügyögök, kuffert tuszkolok. Angolból felsőfokú, arabból, urduból, hindiből alapfokon haladó, pantomim- és testbeszédből jelesre vizsgáztam. Spontán szituációkra való reakcióidőm egész jó…”Gyerekek, mámi a 47 B-n nem lélegzik” – azonnal kikapom az oxigénpalackot és rákötöm mámit. Közben azért csekkolom, hogy nem a poroltóval próbálom-e levegőhöz juttatni nénjét, mert ugyebár palack-palack, csak a színük különbözik. Barátom a fedélzeti dezinficiáló zselés tubus, karöltve a hintőporos gumikesztyűkkel. A kabinban szétrobbant bűzbombákat hatástalanítani ugyan nem tudom, de parfümöt jól inhalálok és a tigris balzsam is bevált. Egy hangyányit az orrlikak alá, egy gyűszűnyit a halántékokra és szevasz tavasz. A fedélzeti talicskát, avagy szervizkocsit jól manőverezem, most már csak mindent huszadik utas térdkalácsába ütközöm frontálisan, de ha egyszer kilóg a lóláb?! Térlátásom kiváló, még a hátamon is van szemem, igaz, azt legtöbbször csukva tartom. Sötétben remekül kiigazodom és gyors, de halk léptekkel szökellek, mint egy gaz ella, a láb, kéz és egyéb végtagok folyosóra kilógó akadályát 90 százalékban veszem. A maradék tízben megbotlok, de csak magamban szentségelek jólnevelten (hogy az a $#^&*@$%^&**********$###^$^&!!). Gondolatokat jól olvasok, “fogadok my friend, hogy csáját kérsz négy cukorral”, “tudtam én, hogy a csirke illatára indult be a nyálelválasztásod”, “látom a szemeden, hogy csak balhét akarsz és arra vársz, hogy a sorodhoz érjek, hogy aztán jól leüvöltsd a hajam”, “Mélyentisztelt csadros fennsége veszem az adást, hogy azért szuggerálsz, mert tőlem várod 50 kilós Gucci kézipoggyászod feltornászását a magasba”. Hát azt majd talán börönd ödön a köröndön intézi. Így vagyunk mi földön, levegőben, kabinba zárva, mint egy szép nagy család.
Szóval ez a márciusom eddig olyan zarándokosra sikeredett. Volt ugye a Jedda járat, ami után kába lettem, mint a kő. Pár napja Indonéziába reppentem, ahol szintúgy kis pilgrimek, vagy ahogy én hívom őket “pingvinek” totyogtak rá a gépre, oda is meg vissza is. Umrah és Hajj időszak van, ami a muzulmán vallás szempontjából remek időzítés a zarándoklatokra. Ugyan az év bármely időszakában útra lehet kelni Mekkába, de ez amolyan kiemelkedő, ünnepélyes szezonnak számít, amikor még a szelek is kedvezően fújnak, nincs gatyarohasztó meleg, viszont nagy a tumultus.
Erre nézek, arra nézek, körülöttem indonézek. Kedves népség, mosolygós ázsiaiak és rendkívül hálásak, amiért én is hálás vagyok. Angolul egy szót se, úgyhogy általában csak nagyokat bazsajgunk egymásra. Szeretik az almalevet és a csáját. Mindenevőek, nem válogatnak. Sztyuvik álma az ilyen utazóközönség. Kedvelem őket, nincs velük baj. Az út kicsit hosszú Jakartáig, majdnem nyolc óra, amit azért ki lehet bírni, de természetesen éjszakai járat lévén az utolsó órákban már szűkül a pupillánk. Ha jófej a kapitány, engedélyez általában egy kis pihenőt odafent a bunkerban. Helyi idő szerint délután landolunk és ha nincs dugó a városba vezető úton akkor 1 óra alatt el lehet jutni a szállodáig. Most volt dugó, nem is akárminő, úgyhogy majd két óráig döcögtünk a rögös utakon. Hadd ne mondjam, hogy nekem már az első félórában erős pipilhetnékem támadt, szóval nyelvkilógatós szunyóka helyett elfojtott indulatokkal küzködtem. Aztán én voltam az első aki gátlástalanul feltépte a buszajtót és rohant, mint egy fékevesztett ámokfutó a célpont felé.
Jakartában mit lehet csinálni? Nem sokat, de az 5 csillagos Shangri-La Hotel minden kipurcant crew igényt kielégít. Az ember magára kap egy fürdődresszt és leszambázik a szállodához tartozó trópusi kertparadicsomba, ott feldobja tappancsait egy napágyra és fotoszintetizál. Közben el-el bóbiskol a madárcsicsergésre, majd felébred arra, hogy lement a nap és kondulnak az esi imák. Másnap persze megajándékozza magát egy kétórás masszázzsal, mert az dukál a megfáradt csontoknak. Ezután ismét vesz egy napfényfürdőt és kiolvas egy könyvet. Relaxáció a köbön.
Este irány vissza a sok kis pingvinnel, nyolc órányi menetidő, de még szerencse, hogy Marco nevű brazil kollégánk feldobta az unalmas perceket, órákat. Róla azt kell tudni, hogy saccperkábé 45 éves és ügyvéd amúgy mellesleg zárójelben, Sao Paoloból. Odahaza ügyvédi irodát üzemeltet, de a jogi paragrafusok elől inkább a levegőbe menekül és végzi a piszkos kétkezi munkát órisái vigyorral a képén. Na, hát ilyen életutat is csak egy brazil tud kitalálni magának. Szóval Dr Marcoval felidéztük a brazil szappanoperák világát és miközben pakoltuk a kajákat, együttesen rázendítettünk a Rabszolgasors betétdalára: “ungaszungáungé ungaszungá-ung-gé…” Csak a nosztalgia kedvéért:
Majd táncraperdült a konyha közepén és előadta a legújabb brazil slágereket, lépte a szambát, ringatta a mambót, kőrözte a lambadát és csicseregte a portugált. Innen üzenem a Munkaadóimnak, hogy több brazilt tessék felvenni a céghez!!! Unom már a befásult, savanya kelet-európai pofákat, elkel a latin temperamentum nagyon is! Az út végén természetesen megkérte a kezemet, de tette ezt gondolom még másik három kollegínával is
Éjfél után landoltunk és ahogy bekapcsoltam a telefonomat, már várt egy üzenet, miszerint menetrendváltozásom van, nézzem már meg legyek olyan kedves. Voltam olyan kedves és lettem utána mégolyanabb kedvtelen. Aznap estére masnival átkötött ajándékutat kaptam, egy szaftos kis Jeddát, csak hogy tudjam hol a helyem. Na meg ismétlés a tudás anyukája. Anyátok! Nem baj, dollárpapa vígasztal. Szóval a Zarándok SAGA folytatódik.
Az utat játszi könnyedséggel abszolváltam, rutinosan, mivel tudtam mire számíthatok. Ezúttal kabinba osztottak, úgyhogy felszállás-leszállás idejére kirakatpozícióban feszítettem az utasokkal szemben. Naná, hogy ilyenkor minden szem rád szegeződik, meg a túloldalon lévő kollégára. Erre kifejlesztettem egy jófajta nézést, amolyan közömbösen bambulósat. Senkivel sincs szemkontakt, csak úgy révedek a fejek felett. Néha változtatom a képzeletbeli fókuszpontokat, nehogy azt higgyék szélütés ért. Velem közvetlenül szemben egy fess, 40 év körüli (szőke!!!) fiatalember ült, britnek saccoltam. Gondoltam biztos a munkája szólítja Szaúd Arábiába. Egész út alatt durmolt, nem úgy mint a hatszáz másik. Aztán leszálláshoz masírozok az ülésemhez és mit látok?!?!?!??!!? A szőke herceget törülközőbe csavarva, Koránt lapozgatva!!!!!!!! Te is fiam Brutusz? Hát ez meg hogy lehet? Nézem nézem, de hát csak nem téveszthetett meg egy szőkére hidrogénezett paki, tekintetem a szőrős lábakra téved és biza az is világos. Na jó, nem bámulok tovább, az ciki, úgyhogy fejek feletti fókuszpont és közben a rejtély megfejtésére irányuló gondolatgombolyagok rendszerezése. Öt perc után elunom a dolgot, különbenis fáradt vagyok én ehhez. Biztos jordán vagy szír, azoknál van ilyen kese változat..tökmindegy, bánom is én. A sofőr nagy dirrel dúrral teszi le a gépet, semmi elegancia, de legalább ismét a földön MASHALLAH.
A tévében elkaptam egy Mekkai közvetítést, ahogy kőröznek a Kába kő körül. Jééé, de hisz ezt is én vittem, meg amazt is, nicsak a tolószékes papa! Nyugtáztam, hogy mindenki elért a célállomáshoz, majd ezzel a békés lelkülettel fogtam magam és feldobtam a tappancsaim.
Tovább a teljes bejegyzéshezA Szent Föld oda és vissza
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 március 13.
Több, mint két hetes “földön futásom” után ismét a levegőbe kényszerültem és a célpont nem volt más, mint a Szaúd-arábiai Jedda városa. Az oda-vissza utat éjjel tettük meg, a fogyatkozó Hold ezüstös palástja alatt, hogy legyek már egy kicsit költői.
Először is meg kell jegyezzem, hogy a repüléstől bizony el lehet szokni. Két hét nem sok idő, ahhoz viszont bővel elég, hogy egy sztyuvi kijöjjön a kerozinos sodrásból és úgy bámuljon a gép belsőre, mint szamár az új kapura. Velem is hasonlóan történt, felmasíroztam a kabinba és eleinte olyan esetlenül mozogtam, hogy magam is szégyelltem. Most akkor mit is kell csinálni, hogy is van ez? Néztem, mint Rozi a moziban, de hát ilyenkor mindenre van idő, csak a bambulásra nincs. Teltházat vártunk, 384 darab delikvenst, ráadásul nem akárminőket. Konyhász pozícióba tettek, szóval résen kellett lennem és előkészíteni mindent még felszállás előtt, ebben általában nagyon rutinos vagyok, de most jelentett némi kihívást, hogy akkor mivel is kezdjem, hova is nyúljak. A turistaosztály első “büféjét” nyertem meg, ami legközelebb esik ahhoz az ajtóhoz, amin keresztül az utasbeszállítást bonyolítjuk. Nem kérdés tehát, hogy ilyenkor nekem is részt kell vennem az üdvözítő “Isten hozott”-akban és helyreterelésben. Az első száz utasra való 50 fogas őszinte negédes mosolyáradat még csípőből menni szokott, a kétszázadik után már általában vattát köpök és vízért kiáltok (bájvigyorból erőltetett vicsor lesz), majd a háromszázadiknál már csak monoton szerű “helló, arra tessék” telik ki tőlem.
No de miért is olyan speciális és különleges ez a jeddai járat? Hát azért, mert ez a város fekszik legközelebb a muzulmánok szent földjéhez és zarándokhelyéhez, Mekkához.
Tehát általában telis-tele van oda igyekvő, megtisztulni kívánó zarándokokkal, a világ minden részéről. Emellett persze szaúd-arábiai benszülöttekkel is, akik mind közül a “kedvenceim”.
A csecsemőktől kezdve a százéves aggastyánokig itt mindenki felvonul, mankók, kerekeskocsik, lélegeztetőgép, pészméker, mentális fogyatékos, színes a paletta. Az ajtókat még be se zártuk, máris három orvosi vészesetről értesültünk. Az egyik elájult, mert májműtétje volt 3 hete, a másik összeesett, a harmadikat szívroham gyanújával szállítottuk le a fedélzetről. Szegényeket roppant sajnáltam, de még így is óriási szerencséjük volt, hogy a földön derült ki és nem a levegőben lettek rosszul. A beszállítás rekordokat döngető másfél óráig tartott, ugyanis ezek általában nem nézik hova kell ülni, csak fogják magukat és lehuppannak a nekik tetsző ülésekre.
Persze a nők nem hajlandóak férfi mellé huppanni, így ez is állandó fejfájás nekünk és kőkemény logisztikai erőpróba. Magyarul, az egész egy óriási káosz és őrültek háza, Isten hozott Sztyuvikám újra a fedélzeten – mondogattam magamban, miközben három csomag lógott a kezemben és fejemen egy csecsemő óbégatott. Éreztem, hogy ebből budiba menekülés lesz és így is lett. Elindult a biztonsági videó és én azonnal berohantam a klotyóra, hogy vegyek három mély lélegzetet. Vágtam még néhány grimaszt a tükörben, feltettem magamnak a kérdést, hogy “mit is keresek én itt?” majd belenevettem saját torzképembe és vidáman kilibbentem a sloziról. Így is összetehettem a két kezem, hogy csak a büfét kell menedzselnem és szerviz alatt megúszom a sok intrikát.
No, alig hogy felszálltunk és az öveket becsatolását jelző lámpa is kialudt, máris négy szépen megtermett, szaúdi hacukába öltözött legény jelent meg a portámon, hogy akkor ők imádkoznának. Semmi akadálya – mondtam, és rámutattam a két oldalamon lévő jobb- és baloldali ajtóra, oda lehet térdepelni testvéreim. Na igenám, csakhogy egy bolond százat csinál. Ahogy kiszimatolták, hogy az én büfém környékén az “imahely”, máris jelentek meg a törölközőre vetkezett delikvensek, szorongatván szőnyegüket a hónuk alatt. Na mármost köztudottan a felszállás utáni időszak a legkaotikusabb szerviz szempontjából, mert akkor kell az összes kocsit felcicomázni, a felmelegített kajákat kipakolni, a bébiknek cumit melegíteni ésatöbbi ésatöbbi. Térültem fordultam a szűkreszabott kis konyhámban, közben szőrős meztelen mellkasokba dörgölődztem, szlalomoztam, kerülgettem, végül elzavartam a terepről mindenkit, csak 2-2 embert engedélyeztem az ajtók mellett zsolozsmázni. Jobbra pillantok, két hatalmas fehérlepedős habibi fenék néz velem farkasszemet, épp hajlongtak az ajtóval szemben. Balról ugyanez a látvány fogadott, pucsító muzulmán popók. Na, mondom schön! A két szervizkocsi elkészült, felaggatva, mint egy karácsonyfa, a kollegínák fogták és bemasíroztak vele a kabinba. Én addig fogadtam a következő truppot és beállítottam őket Mekka felé. Az egyik ágyékkötős aggastyán teljes elkeseredésében fordult hozzám, miszerint a szent szőnyege véletlenül a másik csomagjába került, ami jelenleg a gép gyomrában pihenget. Mondtam neki, hogy azt most sajnos nem tudom neki előhalászni (édes pofa, azt hitte alámerülök és felhozom neki a cargóból), de egy takarót tudok prezentálni. Erre azzal felelt, hogy az nem jó, mert szakadt végű rongyot akar. Na ilyet még nem hallottam, hogy az imaszőnyegnek rongyos szélűnek kell lennie. A plédet azért odaadtam neki, majd 5 perc múlva mosolygósan megjelenik a szétcincált lópokróccal. Édes jó istenem, hát ez meg mit művelt, inkább bele se gondolok. Nyilván foggal körömmel széttépte…. Na jó, bánom is én, lényeg, hogy megnyugodott.
Pár perc múlva egy asszonyság jelent meg a konyhában, hogy adjak neki körömlakk lemosót. Mondtam, hogy az aztán tényleg nincs, maximum vérveres körömlakkal tudok szolgálni. Teljesen el volt keseredve, mert a körmein véletlenül rajta hagyta a lakkot, ami állítólag hatalmas bűn ha az ember lánya Mekkába igyekszik. Na, hát ezt se tudtam. Allah nem szereti a piperét. Ajánlottam neki, hogy a reptéri duty free-ben majd beszerezhet egyet. Ő is megnyugodott. Ott álltam a büfém kellős közepén és azon elmélkedtem vajon mi lesz a következő.. nyírjak hajat, esetleg mossak lábat, ringassak csecsemőt, vagy büfiztessek habibit. Benéztem a kabinba, hogy a lányoknak kell-e valami, de ahogy betettem a lábam, már rögtön az első sorban “excuse me, excuse me” üvöltötték nekem. A négy év alatt már megtanultam, hogy a nevem nem Zsófi, hanem EXCUSE ME! Excuse me a sztyuvi, tisztelettel. Az első sorban csecsemős nagycsalád, jobban mondva szaúdi klán, pár feleség, pár szolgálóleány és egy jól megtermett habibi. Na utóbbi odacsettintett nekem, mint a kutyájának, de még csak rám se nézett. Ilyenkor kell az önuralom és az, hogy az egómat el tudjam engedni. Sajnos sok év gyakorlás és edzés után sem sikerül, a női öntudatom mindig közbeszól. Visszacsettintettem apjoknak, hogy mit óhajtana, fürkészve szemeit, hogy jól bele tudjak nézni. A körülötte lévő nők csak szemlesütve hallgattak. Habibi kicsit meglepődött, majd odanyújtotta a tálcáját és a kezével jelezte, hogy takarítsam el. Na ebben maradtunk. De egy excuse me, nem excuse me, jött még tíz felém érkező óhaj-sóhaj, még kell kávé, még kell tea, most azonnal! Rájuk hagytam mosolyogva, majd jön a bambi, don’t you worry my friend! Szegény kolleginák, részvétem feléjük, gyorsan visszaeveztem a béke szigetének hitt konyhámba. Lássuk mi újság a budiosztagon. Benyitottam az elsőbe és jött az özönvíz. Allah jószagú málnabokra!!! Hát persze, de hisz ez Jedda – emlékeztem…itt bizony zuhanyozni szoktak azon az egy négyzetméteren. Mert úgy tartja a vallás, hogy csak tiszta testtel lehet megérkezni a szent földre. Mit volt mit tenni, kuktából felcsaptam takarítónőnek. Nem volt annyi kéztörlő ami felitatta volna azt az özönvizet. Szeretem a munkám, szeretem a munkám énekelgettem hangosan tajtékzó halántékkal. Addigra már a fél kabin átöltözött és törülközőbe csavarta magát, legalábbis a férfiak. Szépek vagytok szőrös hátú testvéreim, Allah biztos büszke lesz rátok – engedtem meg csöndben magamnak a rosszindulatú humort.
Hamarosan azonban leszálltunk és búcsút intettünk a sok mezítelen zarándoknak.
Jött a visszaút, ugyanaz a forgatókönyv, de a beszállítás még komikusabbnak hatott. Százával jöttek a “megtisztultak”, de úgy tiporták egymást a géphez erősített lépcsőkön, mintha az életük függne tőle. Szinte minden harmadik mázsákkal megrakott pakkokkal érkezett, többek a fejükre erősített szenteltvíz demizsonok súlya alatt görnyedtek. Minden egyes reptéren tilos ugyebár vizet keresztülhozni, kivéve Jeddában, mert a szent víz az oké. Nahát ilyen alapon…. na jó, ebbe most nem megyek bele.
Szóval jött a siserahad, esküszöm Dante Isteni színjátéka elevenedett meg. Magamban akkorákat derültem, hogy már megérte végigcsinálnom ezt az éjszakai hadjáratot. Hatosával próbáltak betüremkedni az ajtón, engem szinte félrelökve, egy furkosbot majdnem kiszúrta a szemem, a gallonos szenteltvíz épp hogy a lábamra nem zuhant, közben fogatlan mámikák vicsorítottak rám kedvesen. Oda is súgtam a velem szemközt álló járatvezetőnek, hogy úgy érzem egy peshawari (Pakisztán) távolsági buszon vagyok, nem pedig egy repülőn. Benéztem a kaotikus kabinba és azt láttam, ahogy a jómodú szaudiak azon röhögnek, mint a fakutya, ahogy szerencsétlen százéves aggastyán próbálja feltornázni a szenteltvizes demizsont a kalaptartóba, de sehogysem sikerül neki, mert folyamatosan legördült onnan. Igazán megsajnáltam a nálam félméterrel alacsonyabb papókát, így kicsit rásegítettem, reménykedve, hogy nem esik a fejemre az egész hóbelebanc.
Így szálltunk fel teltházzal ismét, több liternyi szenteltvízzel, jópár kiló mekkai törmelékkel (gyanítom az is volt a csomagokban, mint szuvenír), húsz-harminc furkosbottal, derék szakálakkal és jómódú szaúdi klánokkal.
Ez volt Jedda. Tudtam én, hogy hiányzott már a repülés!
Szép napot Mindenkinek!
Tovább a teljes bejegyzéshezA kenguruk földjéről egészen hazáig
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 március 9.
Ha valaki feltenné a prózai kérdést: vajon mi jelentheti a legnagyobb kihívást egy sztyuvi életében? Valószínűleg habozás nélkül rávágnám, hogy az idő. De, hogy picit konkrétabb legyek: a rendelkezésre álló idő optimális felhasználása. Munkánkból adódik, hogy állandóan az óránkra pillantunk, mennyi időnk van még a gépindulásig, mikor szállunk már le, mennyi az időeltolódás adott helyen, mikor kell újra glédában állni, mennyit tudok még aludni stb. Folyamatos versenyfutás, tikk-takk-tikk-takk, ébresztők, amelyeket a háta közepére kíván az ember. Éjszakai műszak, hajnali kakukk és míg az óra ugyanazt a ritmust követi, addig a belső, biológiai óra teljesen felborul. Ehhez úgyahogy hozzá lehet szokni, viszont e mellé az életritmus mellé egy viszonylag “normális” napi menetrendet kanyarítani már annál nehezebb. Két repülés közt egy szabadnap úgy el tud hussanni, hogy az ember csak laposakat pislant és azon kapja magát, hogy már megint megszólal a frászba kívánt vekker. Na mármost egy dolog a fizikai fáradtság és a sokszor minimum szinten pangó aktivitás, ehhez akaratlanul is párosul a szellemi “bénultság” és demotiváltság. Ezen minden körülöttem lévő kolléga és kollegína átmegy, kivétel nélkül. Van, aki ennek ellenére túlpörgeti magát, mert úgy érzi, hogy a folyamatos “csináljunk valamit” mentalitás átsegíti ezeken a hullámvölgyeken, vagy van aki magára zárja az ajtót és általában ki sem dugja az orrát. Illetve a harmadik csoportba tartoznak azok, akik állandóan vásárolnak, mert egy új Gucci cipőtől vagy Louis Vuitton táskától remélik a megváltást és a gyógyírt minden fájdalmukra. És nem utolsó sorban azok, akik egy pernahajder, hétmérföldes zsivány jankó karjaiba omlanak, csak hogy egy kis szeretetet kapjanak. Persze szeretet és megbecsülés helyett leginkább csak padlót fognak és könnyező, vérző sebekkel próbálják felejteni a legutóbbi habibit, aki tönkretette őket. Nos, ne aggódjatok, nem kezdek új fejezetet “a kiégett sztyuvi mindennapjairól” címmel, de azért ezek a dolgok bizony valósak és ami külső szemmel csillogó-villogónak hat, az belülről néha sivár és szürke. Ami engem illet, próbálok a józanság szintjén megmaradni, evickélni a szélsőségek között, megtartani a balanszot, kívülről nézni ezt az egész “cirkuszt”. Mert akárhogy is nézzük ez egy színház, de sajnos tehetségtelen színészekkel. Vagy lehet én lettem már túlságosan cinikus és hitetlen. Hiába, már nem tudok megváltozni, ez a “szemüveg” már rajtam marad és néha ugyan megpróbálom levenni, de akaratlanul is visszapattan a helyére. Öregszem, ez van! Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy más dolgok érdekelnek.
No de evezzünk könnyedebb vizekre és ugorjunk vissza az időben kb. két hetet. Ha hiszitek, ha nem, közel egy éves kihagyás után ismét ellátogathattam a kenguruk földjére, ahol tüdőmet tágra nyitottam és mohón beszippantottam az eukaliptusz illatát. Sydney-be szólított a munka és én boldogan pattantam gépre, egyrészt mert végre egy kis változatosság a sok Bangkok és Manila után, másrészt és főként azért, mert kedves ismerősöm pár hónappal ezelőtt átette a székhelyét ausztrál földre, így legalább alkalmunk volt találkozni. A 14 órás út abszolút nem volt vészes, sőt meglehetősen nyugisan telt, békés aussie-kkal és európaiakkal egyetemben. A fedélzetre felmasírozott egy közel 15 főből álló, sportszerkóban feszítő lánycsapat Manchasterből, illetve az edző, aki mint kiderült később, magyar származású. Vizilabdások voltak, úgyhogy jobb edzőt keresve se találhattak volna. Éppen egy cranberra-i mérkőzésre igyekeztek, megszakítva a kemény felkészülést az olimpiára.
A hajnali órákban gördültek le a kerekek a Kingsford Smith Nemzetközi reptér aszfaltján és a kellemes, tavaszias, tipikus ausztrál “ájer” rögtön megcsapta a szimatom. A sok zöld, a dús vegetáció kétség kívül jó hatással van az ember lelki világára. A szállodában szunnyadtam egy-két órát, majd eljött Dóri barátnőm és felpattantunk a kompra a híres Circular Quay kikötőből, hogy az Operaházat elhagyva magunk mellett kikössünk az öböl túlpartján, a Manly beach-en.
Ragyogó napsütés volt, szép tiszta kék éggel, gondtalannak tűnő, szép szál dalia szörfös fiúkkal, bronzra kokszolt szirénekkel, kristály tiszta, fehér fodros tengerhullámokkal, aranysárga homokkal, egyszóval paradicsomi környezet. Azért jó ez a Sydney, na! Nem feltétlen tudnék ott élni, de nagyon szívesen ellátogatok oda, bármikor! A strand partján beburkoltunk egy könnyed fish’n chips tálat, csak a jóféle kovászos uborka hiányzott hozzá. Aztán esétáltunk még a közeli öbölhöz, nagyott jót tett a friss, sós levegő és a természet közelsége.
Majd mikor jópár óra után már hallucinálni kezdtem a jetlagtől, fogtuk a kompot és vissza hajókáztunk Sydney központjába. A szállodába érvén vettem csak észre, hogy nincs meg a pénztárcám. Jobban mondva a layoverekre magammal hurcibált valutás szütyőm, ami azért ki volt bélelve jó pár ausztrál dolcsival. Hűlt helyét tapogattam a táskámban és elképzelni se tudtam merre szórhattam el, én kelekótya marha! Úgylátszik megint kezdődik az elhagyós időszak, mert nálam sajna vannak ilyenek. Szállodákban hagyott töltők, samponos flakonok, testápolók, pillapödörítők ésatöbbi. Ébresztő sztyuvi!! – mondom néha magamnak, tessék jobban vigyázni a dolgaidra!!! De hát szó se róla, 14 órás repülés és egy-két óra alvás után az ember ne számítson nagy koncentráltságra és összeszedettségre. Másnap reggel Dórival még megittunk egy kávét és bekebeleztünk egy reggelit, majd yalla nekem, irány Abu dhabi.
Az időm német pontossággal volt kiszámolva, ugyanis éjfél után landoltunk és nekem nettó két óra állt rendelkezésemre, hogy hazasprinteljek, átöltözzek és előre összecsomagolt cóckmókjaimmal felvértezve visszaloholjak a reptérre, hogy elérjem a hajnali 3.30-kor induló isztanbuli járatot a Turkish-sel. Bezonyám, volt 5 szabadnapom, így úgy döntöttem, hazamegyek. A látogatás annyiban tért el az ezt megelőzőektől, hogy meglepetésnek szántam, egyedül a húgom tudott róla, aki megígérte, hogy tartja a száját. Megkezdtem hát Zalán futását, tipegő léptekkel estem a check-in pultba, jelezvén hogy itt vagyok-ragyogok, mennék is, engedjenek fel a járatra. Felengedtek és hát ugye pofátlan sztyuvi létemre lecsaptam a gép hátsó részében lévő üres hármas sorra. Csak semmi szerénység, csak semmi disztingváltság, úgy terültem el ott, mint a szavannák oroszlánkirálynője, kétséget se hagyva, hogy a territórium kihez tartozik. A közel öt órányi menetidő keleti kényelemben telt, félig átszundítva, jóllakva. Hadd mondjam el, hogy a török légitársaság abszolút belopta magát a szívembe. Profi csapat, profi szerviz, profi gép, humoros biztonsági videó és ízletes, kiadós papedli. Egy szavam nem lehetett és utólagosan is emelem kalpagom a Türk Hava Yollari előtt. Hajnali 6-ra begördültünk Isztanbulba, ahol négy óráig próbáltam ébren tartani magam a budapesti gép indulásáig. Nem volt egyszerű, szemeim kipeckelve, de a hazatérés gondolata mindig felturbózza az embert. Ismét ízletes koszt, kedves sztyuvik, guszta gépbelső, előkelő ülés a vészkijáratnál, nekem foglalva, a szintén zenésznek. Majd pár óra múlva leszállás a kihalt Ferihegyen, szomorú látvány. Rajtunk kívül talán még egy gép kavirnyált az aszfalton, a Malévos géppark örökre száműzve. Tényleg szívszaggató volt látni az elhagyatott repteret.
Drágaságos barátnőm és tündéri fiacskája már vártak rám, hogy titokban hazacsempésszenek és leadjanak a kapualjban, mint egy bekészített meglepetés csomagot. Hááát a csomagolás kicsit viseltes volt, enyhén trotty és kába, de azért annyi szufla még maradt benne, hogy meglepi funkcióját betöltse.
Sári húgom már előtte megírta sms-ben, hogy melyik bejárati növény földjébe dugványozta a kulcsot, amivel bejutok. Igenám, de a lenti kapuhoz nem volt fegyverem, így kénytelen voltam felcsengetni. Éccsapám hallózott, mire én húgomnak kiadva magamat megkértem engedjen be. Nem volt nehéz dolgom, mert a hangunk egy az egyben ugyanolyan, sokszor tréfáltuk már meg ezzel a díszes társaságot. Volt nagy hoppáá és szájtátás mikor meglátott az ajtó előtt, meg persze jóadag öröm mindkettőnk részéről. Hazatért a tékozló leány a sivatagból, ha nem is végleg, de legalább pár nap erejéig. A gyors élménybeszámoló után már azon törtük a fejünket, hogy miként kéne a délután, munkából hazatérő Mamácskát megtréfálni. Apró részletekig kidolgozott tervet szőttünk, hogy a meglepetés a lehető legjobban süljön el. Én gyorsan lepihentem pár órára, majd a megbeszéltek szerint titkon lapultam a szobámban mikor hallottam a kulcs fordulását a zárban. A haditerv a következő volt: anyukámat azzal a hírrel fogja fogadni apukám, hogy nemrég beszélt velem telefonon, mert nagy bejelenteni valóm van, amit skype-os videobeszélgetés keretében szeretnék megosztani velük. Én, bevackolva magam a laptoppal, lapítottam és izgatottan vártam, mikor szólal meg a skype a belső szobából. Nem telt bele kis idő és csengetett a masina, persze a videót kikapcsoltam, nehogy gyanús legyen a környezet. Anyukám csengő-bongó hanggal üdvözölt és kezdődhetett a színjáték. Mondtam, hogy előző éjjel érkeztem meg Sydneyből, így az aznapot átaludtam, nemrég tértem magamhoz. Ugyan sajnálta, hogy nem láthat, de azt arra fogtam, hogy valami meghibásodott a gépemen (na nem mintha ezen a gyönyörűséges és tökéletes Alma Mac-en bármi ilyen is előfordulhatna 
) A hang viszont akadozott egy csöppet, így pár perc múlva mondtam, hogy mindjárt visszahívom őket. Fogtam magam és halk léptekkel belopództam a harmadik szobába, anyukám pont háttal ült nekem, várva az újrahívást. Majd mintha mi sem lenne természetesebb elkezdtem beszélni hozzá, hogy nem tudom mi ütött ebbe a nyamvadt skype-ba, hogy ilyen rossz volt a vétel. Anyukám reakciója hátulról nézve: fejét enyhén felkapta, majd filmekből ismerős lassított felvételszerű mozgással, megfordult. Pár másodpercig bámult, mire felfogta, tényleg én állok előtte. Aztán hatalmas üdvrivalgás, édes jó anyukám, de meglepődött. Disznóság így ráhozni az emberre a frászt, de jó ügy érdekében csináltam és a hatás felejthetetlen marad.
Pár nap múlva átestem egy enyhe betegségen, ami nem volt vészes, de úgy döntöttem én bizony elnapolom sivatagi visszatérésem, mert utolsó porcikám se kívánta a repülőutat, hát még Abu dhabit! Ennek értelmében törlődött egy Sydney-m, amit sajnáltam ugyan, de olyan jó volt otthon, hogy nem volt nehéz beáldozni a szent cél érdekében. Drága jó kis Budapest, körutak, vasutak, kombinók, galambok, macskakő, romkocsmák, underground, kreatívság, ötletesség, művészet, kultúra, hangulat, zordság, köpködés, csövi-szag, depresszió, bunkóság, napsütés, majd hóesés, igen! Így, mindennel együtt, szívemnek kedves kis Budapest. Persze az igazi élmény mindig a család és a barátokkal való találkozás. Nem is vesztegettem az időt, minden napra akadt egy kis nyalánkság. A pesti éjszakai élet ezúttal sem okozott csalódást, zsongott az ifjúság, minden szegletben ott bújkált az eredetiség. Ezeket persze csak most veszem igazán észre és most kezdem értékelni, jó pár éves sivatagi steril környezet és buborékos bezártság után. A szomszéd kertje mindig zöldebb, hát igen! A romkocsmák bája még mindig eltalál, de már nehezen tudom követni: Szimpla..Szóda..Doboz…”Toboz”.. Mumus..”Tubus”.. Ellátó..”Belátó”…Most…”Majd”…jóég tudja, mindenesetre a 7.kerület zegzúgos sikátoraiban biztos beleütközni legalább háromba. A Pesti Est egyre vaskosabb, tele százféle eseménnyel, programmal, minden napra valami, unatkozni nem lehet. Persze aki meg ide jön ki, nyílván úgy gondolja, itt nem lehet unatkozni.
Gasztronómiai üdvözülésben is volt bőven részem, drága édesanyám naponta újabb házi étkekkel bővítette a repertoárt, nem győztem habzsolni a paprikáscsirkét, a pikáns gulyáslevest és töltöttkáposztát, jó teljfölösen és nagy szelet fehérkenyérrel tunkolva. A hűtőben egymást fúrták a lábasok, a felvágottak és a finom házi savanyák. Édes jó Istenem, de jó is a magyar konyha!
De ha már itt tartunk, az olaszra sem lehet panasz. Otthonlétem alatt ellátogattam húgommal a Gianni által üzemeltetett Pomo’D Oro étterembe, ahol olyan ínyencségekkel kényeztettek minket, hogy majdnem még a könny is kicsordult a szememből a látványtól. A tenger különböző “gyümölcsei” impozáns felfekvésben a tányéron, olyan ízesítéssel és könnyedséggel, hogy már szinte vétkesnek éreztem magam beletúrni a villámmal az előtte gondosan összeállított művészi kompozícióba.
Kagylók, rákok, osztrigák, lazacok igazi kényeztetése az ízlelőbimbóknak. És ehhez természetesen dukál a Trattoria hangulat, a hangszórókból cizállaltan áradó olasz slágerbombonok fülre ható lágy sora és a Gianni által képviselt olasz virtus. Az étteremnek szemmel láthatóan nem kell a hírverés, mert folyamatosan dugig van, amit nem is csodálok. Egy biztos, az élet Dolce, a Vita szép!
Általában minden otthonról való visszatérésem után jóval fáradtabb vagyok, mint bármilyen tizenórás út után, mivel a sűrű programok és a folyamatos éjszakázások kiveszik az energiámat. Legalábbis a fizikait, mert lelki és szellemi vonatkozásban csordultig vagyok minden jóval
Az öt napos otthontartózkodást végül megfejeltem még öttel, a végeredmény tehát nettó tíz lett. Kicsit félve tértem vissza a homokozóba, tartva attól, hogy vajon elfogadják-e a magyar honban kiállított orvosi igazolást idekint arab földön. Ugyan szép angol nyelven volt megfogalmazva a közép fül gyulladás, de köztudottan nem szeretik a “bázison” kívüli megbetegedéseket és általában jól meg is vizsgálják a hitelességüket, ugyanis ilyen alapon bárki bármikor lazán beteget jelenthetne ha úgy tartaná kedve. Megérkeztem hát Abu dhabiba és másnap kihajtottam a klinikára, hogy ügyemet felülvizsgálják. A nővér kicsit húzta a száját, majd beküldött a főorvoshoz, a rettegett doktorhoz, akinek nyers stílusa és lekezelő modora már sokakat megríkatott. Nekem még nem volt szerencsém a rém “szimpatikus”, őszülő indiánhoz, de mikor hivatott a szobájába, mentem összerándult a gyomrom és remegő lábakkal ültem le az aszalához. Na nem mintha bármi félnivalóm lett volna, hát a fene vigye el az ember csak Abu dhabiban lehet beteg?!?!? Elkezdte a nevemet mantrázni és próbálta a Z-ét megfejteni a Sofia előtt, majd odadünnyögte, hogy hozzám még nem volt szerencséje. Úgy éreztem magam, mint egy Tarantino filmben, már csak egy szivar hiányzott a vén kecske szájából. Húzta az idegeim rendesen, percekig gyakorolta a “zsé”-zést, hogy nevemet méltóképp ki tudja ejteni. Nem baj, gondoltam, úgy látszik jó kedvében van az öreg, bár lehet ez is trükk része, hamarosan lecsap a bárddal és megpödri hetyke bajszát. Meglepő, de szinte semmit se kérdezett, csak annyit, hogy most hogy érzem magam, szedek-e még bárminemű gyógyszert, válaszoltam jól és nem. Majd pötyögött egyet-kettőt a gépén és közölte, hogy igazolja a hiányzásomat, búcsúzóul azért hozzátette, hogy innentől kezdve dolgozzon keményen Miss Zsooffffiaaaa! Majd aranygyűrűs újjaival intett egy pá-t, én pedig szelíd bájvigyorral távoztam.
Másnap kezdődött a szokásos éves megmérettetés, amikor az ember fiát, jányát bezavarják a Tréning Akadémiára három napra, hogy levizsgázhasson mindenből. Tesztek, szimulátorok, tűzoltás, elsősegély, biztonság és a sok bla bla blaaaaah. Nem egy tragédia, csak ne kéne olyan korán kelni, a nappal együtt.
Egy-két katasztrófafilmet is megnézetnek ilyenkor velünk, hogy tanuljunk az esetből. Az oktató célzatot értem én, viszont egy óráig azt bámulni szinte sírásra görbülő szemekkel, hogy szerencsétlenül járt “kollégáink” hogyan vesztek oda, hááááát….elég felkavaró. A roppant élethű szimulátorban pedig előidézik azokat a helyzeteket, amikkel egyikünk se szeretne soha életében találkozni. És persze közben tesztelnek hogy ki hogyan reagál, de előtte sosem árulják el, hogy éppen melyik katasztrófa-szenáriót sózzák a nyakunkba. Ennél már csak az murisabb, mikor az üvegvitrines kabinba küldenek be minket kettesével (ez egy külön szimulátorbelső), ahol hirtelen tűz üt ki, vagy az ülésben, vagy a kalaptartóban, esetleg a budiban, avagy a konyhában, nekünk meg fel kell kapnunk a poroltót és tűzoltósdit játszani. Ez még megspékelve egy-két 100 kérdésből álló teszttel, hogy vajon tudjuk-e hogy az Airbus 330-200-as géptípusán melyik kallantyúval zárom el a budiban a vízellátást, vagy éppen milyen kellékeket viszek magammal ha épp vízre szállunk le és evakuálni kell. (Ha engem kérdeztek Istenments, koppkoppkopp ha ilyen történik, biztos nagyobb gondom is lesz annál hogy elemlámpa után kutassak a szétcincálódott gépbelsőben, na mindegy…még hogy vízre szállás, inkáb vízbe trafálás, nem hydroplan-nal közlekedünk, de azért értékelem a szofisztikált megfogalmazást)
Na elég az hozzá, hogy azért nem tanultam halálra magam, egyrészt azért, mert ellenőrző kérdéseket így is minden egyes repülés előtt kapunk, másrészt meg már elég rutinos jómadár vagyok úgyérzem, hogy válaszolni tudjak a mindennapi munkával kapcsolatos kérdésekre. Az első napot abszolváltam, a második napot viszont elég enerváltan ültem végig, éreztem hogy valami nem kóser gyomorügyileg. És bizony, mire hazaértem már csak annyi energiám maradt, hogy levessem a munkazubbonyt és beleessek az ágyba. Kellemetes hasbaj, láz és egyéb finomságok kísérték végig az éjszakámat és reggel úgy ébredtem, mint egy kifacsart lócitrom. Esélyét se láttam, hogy megjelenjek a vizsgaszeánsz utolsó napján, így kénytelen kelletlen beteget hívtam. Szenvedtem, mint a kutya, nemhogy enni, de még inni se bírtam. Dél fele valahogy összekapartam magam, hogy benézzek a közeli kórházba, de azt a száz métert is alig bírtam megtenni. Rázott a hideg, egy útmenti kóróban több erő van, mint akkor bennem. Hivatott a pakisztáni orvos, akinél már jártam egyszer-kétszer, megvizsgált és közölte, hogy fertőzés lesz ez, felírta a medicínákat, majd utamra bocsájtott. Tegnap még döglődtem egy sort, de ma már újult erővel keltem. A mérleg egyenlege mínusz két kiló és lapos has. Kicsit brutál, de hatásos egy diéta meg kell hagyni és hát így a böjti időszak alatt nem is árt ami azt illeti. A tegnap éjjeli pakisztáni utam törlődött ennek értelmében (bánja a fene! ), a mai éjszakai Jeddára pedig már felvértezve készülök. Sok kis szaúdi fenegyerek, lesz ám ott nevelés!!
Mai mottóm pedig: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!!! Ez lehetne minden egyes napom mottója. Szóval ha megengeditek, várnak a tennivalók.
Kellemes Hétvégét!
Tovább a teljes bejegyzéshezLégből kapott Nepál
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 február 29.
Nepálhoz való lelkes kötődésem 3 évvel ezelőtt kezdődött, mikor fogtam magam, és egy spontán szeszélytől vezérelve, szabadnapjaimon felpattantam a gépre és meg se álltam a mesebeli Katmanduig. Ez volt életem első és eddigi egyetlen utazása, aminek egyedül vágtam neki, hónom alá csapva hű társamat, a Lonely Planet utikönyvet. Se előzetes szervezés, se hónapokig tartó rákészülés, se gondosan összekészített poggyász, csak a lelkesedés és kíváncsiság hajtott. Gondoltam improvizálok és el kell ismernem, az effajta rögtönzött trippeknek megvan a sajátos bája. Az a röpke 5 nap amit ott tölthettem életre szóló élménnyé kerekedett és akkor megfogadtam, hogy én még oda visszatérek. No persze nem úgy gondoltam, hogy sztyuviként, magam után görgetve a kuffert, réteges mázzal a fejemen, de most így esett és azért ez sem büntetés.
Erre a nyúlfarknyi kis nepáli járatra hiénaként csaptam le a “sztyuvi adok-veszek börze” színes kínálatából és cserébe boldogan mondtam le 3 darab Bangkokom közül az egyikről, mondván jóból is megárt a sok. Nos, tudvalévő, hogy Boeinges bige mivoltom révén mostanában nem nagyon engednek Airbus közelébe, ugyan a jogosítványom megvan rá, de mivel emberhiány van a 777-es jómadáron (viszonylag kevesen vagyunk rá kitrénelve), ezért én már jó pár hónapja csak azon repesztek látástól mikulásig. Szóval megvolt a rizikója annak, hogy utolsó pillanatban még leszedhetnek az airbus-os Katmanduról és visszapattintanak Bangkokra. De én úgy voltam vele, hogy cserebere fogadom, többet vissza nem adom!!! No, lényeg a lényeg, kigördültünk a flaszterra és a megannyi, Európából csatlakozó, kalandos kedvű turistával egyetemben a fedélzeten, felszálltunk a felhők fölé.
Az útidő kérem bagatell, uszkve 4 és fél óra, meg se kottyan egy Chicagóhoz szokott sztyuvellának. Az ott tartózkodás csupán 20 sovány óra, de még ez is értékelendő.
Köztudott, hogy a katmandui reptérre való leszállás jelenti az egyik legnagyobb kihívást a pilótáknak és előkelő helyen feszít a világ legveszélyesebb landolásainak összesített toplistáján. Külön tréning kell hozzá és jogosítvány, rengeteg szimulátorban töltött, verejtékes óra, ilyen-olyan gyakorlatok satöbbi. Csak kevés pilóta van kiképezve nálunk erre. Mint utóbb megtudtam, egy rutinos, veteránnak számító “sofőr”-től, aki 4-5 Katmandut zavar le átlagban egy hónapban, hogy nincs olyan fel- és leszállás, hogy ne izzadna a tenyere és ne kalapálna a szíve a felfokozott adrenalinszinttől. El is mondták a járat előtti eligazításon, hogy a süllyedést megelőző 10 perctől kezdve már ne zavarjuk őket a koncentrálásban, csak vészhelyzet esetén emeljük fel a kagylót de azt is csak akkor ha nagyon muszáj. A reptér a tengerszint felett 1200 méteren fekszik, körülölelve a Himalája 3000 méteres hegycsúcsaival, ráadásul amolyan ovális formában terül el, hogy oda bemanőverezni nem babapiskóta dolog, kifinomult művészi technikát igényel.
Ha például a látási viszonyok nem megfelelőek, akkor le se lehet szállni. Sajnos rengeteg hegyoldalba trafált gépről számoltak már be a hírek az évek során, egy félrenézett koordináta, vagy akár egy rosszul kiszámolt adat végzetes következményekkel járhat. Ott nem kapcsolnak robotpilótát, ott bizony minden manuálisan történik. Egy biztos, jobb hogy nem vagyok tanúja annak az izzadtságszagú, pilótafülkét átlengő, szétrobbant adrenalin-bomba hangulatú utolsó félórának, amíg mélyen tisztelt sofőrjeink lezongorázzák a gépet a magasból. Én szépen kiadom a tálcát, beszedem a tálcát, teszek-veszek, szervizelek, öveket csatoltatok, majd jól nevelten leszíjazva kushadok az ülésben és minden meglévő bizodalmamat a pilóták kezébe helyezem. Ennyit tudok tenni, mást nem.
No, elég az hozzá, hogy lassan, szépen, ahogy csillag megy az égen, 2 óra alatt kiszórtuk a mannát a kedves delikvenseknek, akik jóízűen kajáltak és még jóízűbben piáltak. A kabinban jókedv, pityóka, sanajdanaj trallala. A kávé tea rum-bumm szerviz ezúttal kimaradt, mert hát nem más, mint Monsieur Turbulensz csatlakozott hozzánk, aki úgy gondolta jöhet a rock’n roll és úgy megrázta a gépet, hogy székbe kényszerültünk mi is. Na mármost ilyen esetekben nem bánom a Monsieur vizitjét, mert legalább nem kell a kabinban cappuccinókkal bíbelődni, amit általában annyira unok, hogy majd elalszom közben. Mert míg minden más normálisabb légitársaságnál a kancsós szisztéma működik, addig nálunk porozgatás zajlik. Mi kérem beporozzuk a kedves utasokat, csak semmi köcsögség, értsd: kancsóság! Szóval ez az instantos kevergetős módszer. Időbe is telik és unalmas is már a hatszázadik tasakot tépegetni, töltögetni, kevergetni. Na erre csak azért tértem ki, hogy érzékeltessem, hogy mikor turbulenciára hivatkozva felfüggesztjük a melegitalos szervizt, akkor azt nem szoktam bánni.
Megnéztem a mozgó térképen hol is vagyunk hogy már jó félórája rázkódunk itt, mint egy félkegyelmű. Ja, hát persze, hogy India felett, naná, nem kérdés! Én nem tudom mi van ott a hindusztáni félsziget zavaros légterében, de hogy ott állandóan légörvényekbe és egyéb nyalánkságokba ütközik az ember, az elképesztő! Írd és mondd, minden egyes alkalommal, kivétel nélkül! Mi tréfásan azt szoktuk mondani, hogy biztosan azért van ez így, mert a hinduk ugyebár jobbra-balra rázzák a fejüket, ez amolyan indiai gesztikulálás, nyilván ismeritek. Na mármost ha a többmilliós indiai lakosság egyszerre rázogatja a buksiját az akkora rezgést generál, hogy nem csoda, hogy a menny is belereng. Így poénkodtunk ezúttal is, de aztán hamarosan lefagyott a bájvigyor az orcánkról, ugyanis a járatvezető sebbel-lobbal, féloldalazva, kapaszkodva hátralibegett és közölte, hogy “helyzet van”! Előadta, hogy az imént járt a pilótafülkében és arról értesült, hogy a katmandui reptér jelenleg le van zárva, mert óriási tűz ütött ki annak környékén és a kialakult füstgomolyag miatt a látási viszonyok sem éppen bizalomgerjesztőek, úgyhogy megvan rá az esély, hogy kénytelenek leszünk Delhiben, Indiában leszállani. Nofene! Az utasoknak persze még nem kell beadni az esetleges útvonal módosítást, elég lesz akkor ha már tuti a dolog, egyelőre várni kell. Arra kért, hogy drukkoljunk, mert ő Nepálban kíván landolni, annál is inkább, mert hozta magával a feleségét. És annyi szent, én is Katmanduba kívántam megérkezni és rajtam kívül szerintem mindenki, úgyhogy a kollektív fohász egy célra fókuszált. Eltelt 10 perc, 20 perc, félóra és még mindig nem érkezett hír a sofőröktől, hogy akkor vajon mi lesz. Kőröztünk, mint gólyaürülék a fellegekben, gondolom arra vártunk, hogy Katmanduban kiterítsék a vörösszőnyeget fogadásunkra. A 4 és fél órás menetidőből közben már 5 lett, mire kiszivárgott az infó, hogy végül eredeti uticélunkon fogunk leszállni. Volt ám ujjongás és örömtánc a hír hallatán. Már a süllyedés megkezdése előtt helyrepattintottuk a kabint, mindenkit szépen lekötöztünk, elrámoltunk, mi magunk is ülésbe láncolva vártuk a landolást, ami általában süllyedéstől számítva félórán belül be szokott következni, de ezúttal késlekedtünk. Mivel addigra már besötétedett, hiába kémleltem ki az ablakon, a nagy feketeségen kívül semmit se láttam, csak azt éreztem, hogy megint elkezdünk rázkódni valahol a Himalaya hegycsúcsai között, de azt tudtam, hogy még messze lehetünk a földtől, mivel a kerekek nem bújtak ki a gépmadár hasából. Érdekelt volna, hogy mi a fészkes rézfánfütyülője történik, de kagylót nem emelhettem, nehogy megzavarjam a pilótafülkében dúló adrenalincsatát. Szóval elkezdtem malmozni nyugtalanul és kértem halkan a helyi főnököt, Buddhát, hogy most már aztán érkezzünk meg por favor! Az utasok közben rátapadtak az ablakra, gondolom ők se értették, hogy mi ez az időhúzás, de nem mentek vele többre, mint én. Egyik másik felpattant, hogy igénybe vegye a fedélzeti piszoárt, de visszatereltük őket a székbe, itt addig senki sem könnyít magán, míg földet nem érünk, akármennyire is nagyúr a szükség. A himbilimbi továbbra is folytatódott, érthetetlenül néztünk egymásra a crew-val, senki se tudta mi folyik, mikor már rég meg kellett volna érkeznünk. Kisvártatva azonban hallottuk ahogy a kerekek lomhán kikecmeregnek a gép gyomrából, Himalaya méretű kődarab esett le a szívemről, na végre! 10 percen belül már talajt is értünk Katmanduban, a Tribuhvan reptér családias kis kifutóján.
Az idő meglehetősen gyatra volt, lógott az eső lába és hűvöskés szellő borzolta a lúdbőrt. Gyors ütemben kiebrudaltuk a lelkes turistakolóniát, majd a szükséges biztonsági ellenőrzés elvégzése után letipegtünk a lépcsőkön és gyalogszerrel átbandukoltunk a terminálra. Se busz, se csőfolyosó, ez kérem a laza puritánság jegyében zajlott. Azért azon kicsit meghökkentem, hogy mi, mint crew úgy csattogtunk át mindenféle biztonsági kapun, hogy se útlevélnyálazás, se egy nepáli marcona nem szegélyezte az utunkat, csak egy lestrapált, megsárgult nagykönyv volt letéve, amit alá kellett írnunk egyenként, hogy itt vagyunk, ragyogunk. Én még ilyet nem pipáltam, micsoda lazaság ez kérem. Senki se mozgatta a füle botját sem, magunkra utalva vonultunk ott a szabadság teljes harci díszében. Kufferokat felkaptuk és beszálltunk a kisbuszba, ami kisvártatva kitett minket a szállodánál. Sokat nem vacakoltunk, félórán belül már készen álltunk, hogy bendőnket megtömjük egy jóféle helyi, autentikus nepáli étkezdében. Addigra már villámok és mennydörgések tarkították a hegycsúcsokba zárt égboltot. A csípős, minden hájjal megkent cupákokat megrendeltük és én már alig vártam, hogy kifaggassam a fiatalabb ausztrál elsőtisztet, hogy mégis mi a fészkes fene történt odafönt. Látszott, hogy még mindig az adrenalin beszélt belőle és közölte, hogy élete legneccesebb szituációját élte meg az elmúlt pár órában. Elmesélte, hogy pontosan mi történt, az én göndör hajtincseim pedig egyenként az ég felé mutattak. Kiderült, hogy reszkíroztak drága pilótáink, mert a leszállási engedélyt csak utolsó pillanatokban kaptuk meg a katmandui irányítótoronyból, ugyanis a repteret továbbra is zárva tartották, csak percekkel azelőtt nyitották ki újra még mielőtt mi megérkeztünk volna. Azonban ha a szükséges engedélyt nem kapjuk meg, akkor már elegendő üzemanyag se állt volna rendelkezésünkre, hogy visszareppenjünk Delhibe, tehát két szék közt a pad alá estünk volna, vagy valamelyik hegy közti völgybe. Állítólag kerek 1 percük volt, hogy döntsenek, hogy akkor mit választanak és ők kockáztattak. Na, hát roppant örülök, hogy két ilyen akcióhős ült a volán mögött, egy Schwarzenegger és egy Bruce Willis, de azért álljon már meg a hegyi menet! Tehát akkor ezért kőröztünk ott hosszú félórákig, hogy kinyisson a reptér?! És ha nem nyit ki akkor üres tankkal mihez kezdünk? Mammamia, jobb is hogy nem tudtam erről. Nem csoda, hogy nyakalta a sört az elsőtiszt, nyilván ha lett volna töményebb itóka, azzal csillapította volna az utóstresszes állapotot.
Másnap hajnalban keltem, hogy minél előbb bemehessek a Thamel negyedbe, ami Katmandu egyik leglátogatottabb központja, megannyi sikátor, zegzugos utcácska, tele mindenféle árussal, kávézóval, ilyen-olyan hangulatos, füstölős, Buddha hangulatú lebujjal. Az idő egyáltalán nem kedvezett a csatangolásomnak, mert hideg volt, az eső minduntalan esett és szürke ködfelhőbe burkolózott a város.
Egy füligszájú nepáli jóember taxijába bevetődtem és megállapodtunk, hogy 4 órán belül felvesz ott ahol kitett, vagyis a Thamel negyed buszállomásánál. Fogtam magam és megindultam az esőben, fejemre terítve egy sálat. Nem voltam igazán felkészülve a hideg zimankóra, hisz ázsiai ruhatáram kellékeivel voltam csupán felszerelkezve, ami egy törökbasás bőgatya és egy laza top, amire azért ráhúztam egy hosszúújjút, illetve fejemen a pasmina. Szerintem beleillettem az ottani miliőbe abszolút. Az elején még figyeltem arra, hogy merre megyek, hogy minél gyorsabban visszataláljak a kiindulóponthoz, azonban félórás sikátorosdi után totálisan elvesztettem az irányt, ez nem is csoda, tekintve a zegzugos Thamelt.
Reggel volt még, az árusok akkor kezdték bontogatni a portékát, leporolni a Buddha szobrocskákat, kiszellőztetni a kipuffogóbűzös kelméket, nejlonpányvát dobni az eladandó hegyi túra felszerelésre, nehogy elázzanak.
Egy-két esőköpenybe bújt, nálam felkészültebb turista azért lézengett az utcákon, de a többség még aludt. 1 órás kóborlás és nosztalgikus állapot után (mivel 3 évvel ezelőtt ugyanezeken a helyeken jártam) kellőképp átfagytak végtagjaim, így idejét láttam egy forró tea elhörpintéséhez és egy kellemes kis reggeli bekebelezésének. Sokáig nem lófráltam, betértem az első irinyó pirinyó kis “lebujba”, nevezetesen a Mitho-ra elkeresztelt restibe, a Chhetrapati utcában. A helyiség nem volt nagyobb, mint az Abu dhabiban lévő nappalink, viszont olyan hangulatot árasztott, hogy kettőt nem gondolkodtam, máris letelepedtem az egyik asztalka mellett.
Körülöttem békés nepáli bennszülöttek rágcsáltak, egy japán pár kivételével, akik valószínűleg teljes elánnal tervezték meg aznapi programjukat, mert előttük hevert az összes turistabiblia és térkép felhozatal. Feléjük biccentettem, sayonara testvéreim! Megrendeltem a kétfilléres menüt és kértem egy kancsónyi meleg teát, hogy legalább valamennyire felmelegedjek. Az asztalkák felett narancssárga, Buddhát ábrázoló lampionok lógtak le, békét és meghittséget sugározva. Semmi mást nem csináltam, csak figyeltem. Figyeltem mindent magam körül, a fiatal pultos srácot, a gőzölgő tálakat, a helyieket, a kinti forgatagot, a párkányra kopogó esőcseppeket és a hihetetlen egyszerűséget és puritánságot ami körbevett. Hihetetlen hogy azelőtt pár nappal még Abu dhabi felhőkarcolói között tébláboltam, most meg ott ülök Nepálban, iszogatva a mézes mentateát. Egy cseppet se bántam, hogy egyedül vagyok, mert nem éreztem magam magányosan, sőt, kifejezetten jólesett, hogy olyan gondolatok cikázhatnak a fejemben, amiről nem kell beszámolnom senkinek. Aztán megjött a hatalmas tányér papedli, tükörtojással, kolbászkával és hagymás törtkrumplival, mennyei eledel. A szomszéd asztalnál ülő japán kislány azonnal odanyújtott valami csuporba zárt csípős kencét, hogy tunkoljak bele. Konichiwa, mondottam és lelkes vigyorral elfogadtam a szíves kínálást. Ez a szép ebben, a hasonszőrű turisták így barátkoznak, átnyújtják a szószt egy meleg mosoly kíséretében, minden előzmény nélkül. Aztán leült elém egy nepáli jómadár és kérdezgetett hogy mi járatban errefelé, szépséges országukban. Váltottunk pár szót és miután felajánlotta, hogy egésznapos kirándulásra visz, közöltem vele, hogy pár óra múlva már megyek vissza, úgyhogy ebből sajna nem lesz üzlet fiam. Átmelengetett testhőmérséklettel és teli bendővel felálltam az asztaltól, búcsút intettem újdonsült japán barátaimnak, majd folytattam az esőáztatta bandukolást. Több boltba is betértem, ugyan a vásárlási szándék nem vezérelt, viszont a lehetséges tető a fejem felett annál inkább.
Ezúttal nem jártak velem jól a kalmárok, mert ugyan mindent akkurátusan végiggusztáltam, végül üres kézzel libbentem ki a boltajtókon. Aztán felfedeztem egy eldugott kis könyvesboltot, ahová igazából a halkan szóló mantrazene és a füstölők illata csalogattak be. Akkor még nem is gondoltam, hogy micsoda kincsestárba tévedtem be. Volt ott aztán mindenféle könyv, mindenféle nyelven, kategorizálva, rendszerezve. A pult mögött egy álmos tekintetű, kissé termetesebb hindu vallású nőszemély pilledt, szeme között a vörösen felfestett bindivel. A másik bolti alkalmazott nepáli fiúcska pedig nagy hozzáértéssel porolgatta a polcon feljebb elhelyezett könyveket, egy létrára felkúszva. Mivel a helyiségben babzsákokat is szertedobtak, egyértelművé vált számomra, hogy az elkövetkezendő 1 órát miként fogom tölteni. Levettem a polcról egy Dalai Láma által írt könyvet és szépen lehuppantam a puha ülőalkalmatosságba, hogy elmélyedjek benne. Kizártam a világot, megfeledkeztem arról, hogy ki vagyok mi vagyok és teljes alázattal faltam a sorokat a buddhizmusról, miközben bódultan lélegeztem be a füstölő illatát és bújt belém a mantrazene. Ritka élmények ezek és ha valaki megkérdezné miért űzöm ezt a szakmát, annak egyértelműen azt válaszolnám, hogy ezekért a pillanatokért.
Az idő lejárt, mennem kellett sajnos, várt rám kis nepáli sofőröm a buszállomáson. Nem mondom, hogy rögtön célba értem, de jónéhány útbaigazítás után megleltem a kiindulóhelyet, hónom alatt a dalai lámával. Mint kiderült, ez a derék nepáli csóka 4 óráig várt rám a parkolóban, egy tapodtat se mozdult, békésen elszundított a verdában, de mikor meglátott, fülig érő mosollyal köszöntött és megkérdezte, hogyan telt bolyongásom. Nyilván aznap már rajtam megkereste az egész napi bevételét, így nem sietett sehova. Visszazötykölődtünk a múltszázadi “targoncával” a szállodáig, majd megtisztult lelkülettel felnyargaltam a szobámba, hogy még 1 órára lepihenjek a visszaindulás előtt.
Nem sokkal később már talpig mázban jelentem meg a lobbyban és elkerekedett szemekkel sasoltam a ködbe burkolózott mennyek országát, amin villámcsapások cikáztak át. Négyszemközt rákérdeztem a kapitánynál, hogy fel lehet-e így szállni, húzta a szemöldökét és csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk. Persze, egy Bruce Willisnek ez smafu, csak nehogy Die hard legyen a vége – gondoltam magamban. Megérkeztünk hát a reptérre, ugyanaz a forgatókönyv, a kutya se nézte, hogy miként száguldunk át a biztonsági pontokon, könyv bekészítve, szignózásra. Azonban kiderült, hogy az a gép, amit mi vittünk volna vissza, még le se szállt, szerencsétlen crew sorstársak gondolom ugyanúgy kőröztek, mint mi előző nap, hogy valahogy leszambázzanak a levegőből. Vártunk vagy egy órát, mire a jómadár végre talajt fogott. Felcsörtettünk a gépre, beinvitáltuk a sok pereputtyot, majd 1 óra múlva felszállottunk a nem túl biztató magaslatokba. Nem elemzem, hogy miként vergődtünk ki a Himalaya fogságából, elég az hozzá, hogy leszíjazva kapaszkodtam az ülésembe és közben erőteljesen fohászkodtam az Égiekhez.
Így esett nepáli kalandom, ami a viszontagságok ellenére is fantasztikus kis élmény volt, egy üde színfolt egy gályázó sztyuvi életében.
Megjegyzés: a képek egy része a 3 évvel ezelőtti utamon készült, csak a szemléltetés és hangulat érzékeltetése miatt szúrtam őket ebbe a bejegyzésembe.
Tovább a teljes bejegyzéshezSivatagi SHOW
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 február 17.
Tudom, nagyon régen körmöltem már, így első körben eszkuzálnám magam a Tisztelt Publikum előtt. Sok minden történt, amíg szunnyadt a blogom, elsősorban húgom 10 napos ittartózkodása, majd a sorozatos repkedés, végül az új blogrendszerre való átállás, ami gondolom már feltünt De most itt vagyok, frissen és üdén, mondhatni kipihenten és készenállok bepótolni a sok lemaradást.
Nos az elmúlt hetekben több jelentőségteljesebb megállapításra is jutottam magammal kapcsolatban. Az egyik közülük ama makacs tény, hogy beleveszni látszódom a mókuskerékbe és a hétköznapok eseménytelen, dagonyával kecsegtető örvénye – ha nem vigyázok – szépen lassan lehúz a mélybe, végül magábaszippant galád módon. Namármost ezt se magammal nem tehetem meg, se mint blogger Veletek, hű olvasóimmal, akik az utóbbi időben csak fürdőszoba “kalandjaimról” értesültetek. Bekrepált mosógép és leesett mosdótál? Jááááj, hát szkúúza utólagosan is. Nem igaz, hogy nem lehet itt a sivatagban semmit se csinálni és az sem, hogy Bangkokban és Manilában csak a masszázs és szépségápolás lehet a program. Ez a futószalag-dolog veszélyes, de ha az ember felismeri, akkor tud tenni ellene és minden csak elhatározás kérdése ugyebár. Illetve az még nem elég, tetlegességgé kell fajulnia!! No persze az elmúlt hónapok látszólagos masszív tunyulása azért nem volt hiábavaló, mert elmélkedésre jutott időm bőven, ami szintén hozzátartozik egy halandó ember életéhez.
A rövid prózai bevezető után pedig csapjunk a tevék közé, stílusosan, yalla habibi! Levetettem tehát a “papírkutya’ köntöst, kihámoztam magam a lusta, semmirekellő oroszlánbőrből és újraindítottam a Sztyuvi-processzort. Miközben megkezdődött képletesen a “szép selymes lóding” (loading), addigra már Dubai-ban találtam magam Szilvivel, aki szintén aktivizálni óhajtotta a beakadt winchestert. Nosza a két főnixmadár erős szárnycsapásokkal érkezett a szomszédos emírségbe, a fő apropó pedig nem volt más, mint megtekinteni a Shopping Festival keretében szervezett utcai karnevált, ahol Szilvi nagybátyja többedmagával fújta a szaxofont. A magyar küldöttség kitett magáért, voltak akik gólyalábon táncoltak medúza maskarában, miközben a dobos legények nagy elánnal pergették a ritmust.
A karneváli hangulatban nem csak mi vesztünk el, hanem velünk együtt a sok visszafogottan bámészkodó “lepelrengeteg”, a fekete fátyolos asszonyságok, fehér lepedős uraikkal-parancsolóikkal, a színes kaftános hindu nőstények, illetve az elmaradhatatlan nagytöbbség, a nagyszakállú fehérpizsamás pakker kolónia.
Hozzátenném mindez az Emirátusok történelmének legfagyosabb estéjén történt. Forraltboros glüwein bódé viszont nem állt rendelkezésre, pedig az lett volna ám az igazi fesztivál meglepetés. No egy szó, mint száz, közel 1 hónappal ezelőtt irtó cidri napokat éltünk ideát a sivatagban mindenki óriási megdöbbenésére. Ilyet itt még senki sem tapasztalt, sorra fázott is meg a sok trópusi klímához szokott helybéli, talán még a tevék is tüsszögtek, egyszóval nátha rázta meg a Közel-Kelet ezen szegletét. No mínuszok azért nem röpködtek és hó sem pelyhedzett, de a mai világban lassan már azon se lepődnék meg ha pár év múlva sítalpat húzna itt a díszes társaság.
Dubai után jött egy kis Bangkok levezetésként és felengedésként, majd két szabadnap, ami pont elegendő volt arra, hogy előkészítsem a terepet húgom érkezésére. Nagytakarítás, porcicamentesítés, homoktalanítás, programszervezés. Majd eljött a várva várt pillanat, izgatottan vártam a frankfurti gép begördülését és kisvártatva megjelent Sári a fotocellák mögül.
Ugyan járt már itt két évvel ezelőtt, de akkor csak 1 napot töltött a homokozóban, utána rögtön húztunk tovább Thaiföldre. Most viszont 10 teljes napig az Emirátusok vendégszeretetét élvezhette, így volt időnk mindenre. Másnapra sivatagi szafari túrát szerveztem, amit egyébként a 4 év alatt még nekem se sikerült kipróbálnom, így lázas izgalommal vágtunk neki a félnapos programnak egy kiadós reggeli után. Jött a 6 személyes dzsipp értünk, felszedtünk még egy brit családot, majd irány az Abu dhabitól 40 km-re található Al Khateem sivatag. Sofőrünk, fülig érő szájjal köszöntött minket, persze megkérdezte honnan vagyunk és legnagyobb meglepetésünkre nem csak azt tudta belőni, hogy Ausztria melletti ország, hanem azt is, hogy micsoda focicsapattal rendelkeztünk. Bezonyám, jól értesült kicsi indiánt fogtunk ki, aki előszerettel vázolta fel az aznapi programot, miszerint tevefarm látogatással kezdünk, majd homokdűnés ámokfutással folytatjuk, közbeiktatva a naplementét és az estét egy sivatag közepén felállított beduin táborban való dorbézzal fejezzük be. Tapasztalt ismerősök előre szóltak, hogy a dzsippes dűnézés gyomorforgató élmény lesz, de magamban azt gondoltam mit nekem egy kis hullámvasút, engem már úgyis megedzett a felhők feletti hintapalinta régesrég. Haha, nohát elég az hozzá, hogy sztyuvi úgy kapaszkodott a tetőfogóba, mint még soha semmibe. Vakmerő, vigyori sofőrünk pedig szemmel láthatóan marhamód élvezte, hogy rikolt az egész társaság. Teljes gázzal fel-le, oldalasan lefarolva a dűnéről, úgy hogy a homoktól semmit se lehetett látni. Igazából fel se fogtuk, hogy miként közlekedünk addig, amíg meg nem pillantottuk az utánunk száguldó dzsippeket, akik precízen pontosan ugyanazokat a manővereket követték, mert rajtunk kívül volt még kb. 6-7 terepjáró és időközönként bevártuk a többieket.
Meg kell mondjam nagyon élveztem az ámokfutást, de 40 perc után kezdtem fáradni, hangom is alig volt és ahogy láttuk több kocsi állt meg, falfehér delikvensekkel kilógva az ablakon. A tevefarm nagy élmény volt, megannyi méretes jószág majszolta a papedlit, körbeállva az etetőt. Én nagyon bírom a tevéket, mulatságos jószágok. És amilyen előkelő pofával zabálják a mannát, hát az csúcs!
Ismételt száguldás a naplemente kémlelő bázishelyhez. Micsoda élmény, sivatag amíg a szem ellát és egy magas dűnéről bámulni ahogy a vérvörös tüzes korong leköszön az égről. Ha festő lennék, lefesteném, ha költő lennék, versbe foglalnám. Fantasztikus látkép, hihetetlen béke, a végtelennek tűnő homokrengeteg ahogy magába szippantja a megfáradt napot.
Én szívem szerint még elücsörögtem volna ott egy jó darabig belesüppedve az agyagsárga homokozóba, de menni kellett, vártak ránk a beduinok. Megérkeztünk hát a táborhelyre, ahol fakultatíve gyorsan fel lehetett pattanni egy tevére egy rövid kis kör erejéig, természetesen éltünk a lehetőséggel.
Habzsoltunk némi datolyát, majd lehuppantunk a szönyegekre és párnákra, a terülj-terülj asztalka mellé. A tábor közepén amolyan színpad féle volt felállítva, amit körülvett a sok törökülésbe csavarodó turista, a világ minden részéről. Eszem-iszom, dínom-dánom, jófajta arab eledelek, hummusz, grillezet húsok, savanyák, mézédes desszert. Közben felfedeztük a hennafestő nénit a sarokban, úgyhogy boldogan adtuk át kézfejünket, motívumfestésre. Igenám, csak éppenséggel azzal nem voltam tisztában, hogy ez az átmeneti tétova tetova még 2 hét után se jön le az ember bőréről, ami alapesetben nem is lenne probléma, de egy sztyuvinál okozhat néminemű kalamajkát, de erről majd később. Miután jóízűen belakmároztunk, kisomfordáltunk a tábor szélén felálított shisha sátorba és teli tüdővel ráborultunk a menta ízesítésű vizipippantyúra.
Abban a pillanatban elkezdődött a műsor és egy minden hájjal megkencézett Leila domborodott a színapdra, előadva hastánc mutatványát. Pergő ritmusok, show elemekkel, még mi is öntudatlanul ráztuk a fejünket a pipa füstjébe burkolózva. Negyed óra után már a vállalkozó szellemű amcsi turisták is a világot jelentő deszkán rázták a pocakukat, majd mikor mindez végetért, hirtelenjében lekapcsolták az összes villanyt és a tábor teljes sötétségbe borult, jelezve hogy ilyen az, amikor a tevehajcsárok megpihennek a csillagos éj leple alatt. Már-már kezdtük volna átadni magunkat az érzésnek és a nyugalomnak ott a pipa mögött mikor illuminált, vodkától felbátorodott oroszaink huppantak le mellénk, akik nagy hangon örvendeztek a “csendespihenő” alatt. Repkedtek a pazsalluszták és az ócsim-ok és ez valahogy rontott az élményen. Így zárult sivatagi programunk, amit egyébként nagyon élveztünk.
Másnap 3 napos Dubai-i portyázásunknak vettük kezdetét, hogy hugica érzékelhesse a teljes kontrasztot beduinos sivatag kontra égimeszelős metropolisz. Motyókat gyorsan ledobtuk a lefoglalt szerény szálláshelyünkön, majd elmetróztunk a gigászi, világrekordokat döngető torony tövébe, nevezetesen a Burj Khalifához, ami leginkább egy injekciós tűhöz emlékeztet, ami kacéran fecskendezi a néha napján közelébe férkőző pufók felhőket 830 méter magasságban.
2004-ben kezdték el építeni a megalomán világcsodát és közel 5 évig tákolták. Azonban a gazdasági krízis 2009 környékén Dubajt is elérte, így kifutottak a monétából. Abu Dhabitól voltak kénytelen kelletlen financiális segítséget kérni, amit az itteni sejk meg is adott egy feltétellel, ha a tornyot, amit eredetileg Burj Dubai-nak neveztek volna el, az ő nevét fogja viselni, vagyis Burj Khalifa-ként vonulhat be a történelembe. Micsoda fricska, annál is inkább mert a két emirátusi vezető nincs éppen puszipajtás viszonyban. Más választás híján végül Dubai benyalta a megalázó kondíciókat és 2010-ben hivatalosan felavatták a metál “fecskendőt”. A helyszín amúgy tobzódik mindenféle felszínes földi jóban, zenére spriccelő szökőkutakban, bevásárlóközpontokban, éttermekben, egyszóval gazdagságot és jólétet sugárzó, “mutassuk meg a világnak” típusú rongyrázás, tejszínhabbal, ragacsos vattacukorral tálalva. Irónikus lennék? Talán csak egy csöppet…bizony jó volt a torony tövében habzsolni a pastát, bámulni a zenélő szökőkutat, elismerem. Csakhát na! A világ jórésze válságban, lehet-e akkor jóízűen falatozni a tupírban, ahol minden fényes, minden világít és minden olyan művi, emberi mértékektől elrugaszkodott? Háát, nem tudom, mindenesetre én jobban érzem magam például olyan helyeken, ahol mellettem kis húzottszemű thai leányka pálcikázza a rizst egy bambusztetős tákolmányban. Jó, talán kell ez is meg az is…szerencsémre mindkettőben van részem.
Másnap ellátogattunk a Pálmasziget csücskében felépített Atlantis szállodába, illetve annak a hatalmas viziparkjába, az Aquaventure-be. Egy csúszda, két csúszda, három csúszda, egy idő után abbahagytam a számlálást. Minden volt ott mi szem szájnak ingere, hívogató trópusi környezetben.
Sárival fogtunk 1-1 gumiabroncsot és gyermeki lelkesedéssel csusszantunk egyik cső után a másikon. Az egyiknek fő különlegessége az volt, hogy egy óriásakváriumon vezetett át, kvázi látni lehetett magad körül a tengeri világ válogatott halacskáit, a rájáktól kezdve a cápákig. Az idő ugyan jó volt és a nap is sütött, de azért folyamatos vizenyős állapotunk révén néha fel-felkúszott testünkre a lúdbőr, így az utolsó órákat partravetett sellőlányokként abszolváltuk. A pálmasziget csücskéből fantasztikus látképben volt részünk a szárazföldi partszakaszra, a Dubai Marina városrész égimeszelőire és baloldalt a méltóságteljes Burj el Arab “vitorlaszállóra”.
Másnap csatlakozott hozzánk Szilvi és Reni, akik Abu dhabiból kocsikáztak át, úgyhogy egy kellemes napot sikerült együttölteni. Megnéztük a Sharjah-i plázst, utána lófrálgattunk egyet a Vitorlaszálló melletti Jumeirah Medina souk-ban, végül összefutva az Emirates-es cimborákkal megvacsoráztunk a Burj Khalifa torony “árnyékában”. Subidubajt ezennel kipipáltuk, eljött az idő, hogy visszatérjünk bázisunkra, Abu dhabiba.
Február 1.-től standbyos napjaim következtek, ami annyit jelent, hogy készenléti állapotra voltam ítélve, bármilyen utat ilyenkor rám lehet sózni. Igenám, csak hugica is itt volt, akit nem akartam volna magárahagyni a sivatagban. Az első napot kibekkeltem, nem keltem el semmire, azonban második napra “megajándékoztak” egy 3 napos Chicagóval, mert ugye mi mással? Sárit gyorsan kiokosítottam, hogy mit merre meddig, aztán hajnalban búcsút intve elviharzottam az uszkve 15 órás útra. Az egy dolog, hogy előbb keltem, mint ő, de mire megérkezem Ámerikába, addigra ő már ismételten az igazak álmát fogja aludni éjszaka. A kettőnk közti kommunikációra így csak chicagói idő szerint hajnaltált keríthetünk sort a -10 órás időeltolódás miatt. A hotelszobában szokás szerint hajnali 2-kor kipattantak a szemeim, rászörföltem hát az internetre, hogy megnézzem mi újság. És bizony újság az volt: a Malév csődbement!!! Jetlages, holdkóros mivoltomban próbáltam felfogni a hírt és kb. 10 perc után esett le a tantusz, hogy Sárinak Malévos jegye van. Na gondoltam kezdődik a kalamajka, mert valaminek mindig történnie kell ha mi Sárival együtt utazunk. 2 évvel ezelőtti thaiföldi kiruccanásunk alkalmával engem majdnem kitoloncoltak Bangkokban az országból, útlevélproblémák miatt. De optimistán arra gondoltam, hogy ha azt megúsztam, ezúttal sem lesz gond, minden megoldható. Csak az bosszantott, hogy pont eme krízishelyzet alatt vagyok távol, egy óperenciával arébb. Szerencsére Reni itthon volt, úgyhogy tudott segíteni a jegyfoglalásnál. A visszafele út borzadály volt, az Atlanti óceán felett akkora turbulenciába kerültünk, hogy azt hittem eljött a vég. A pilóta bemondta a hangosba, hogy azonnal üljünk le, mindezt háromszor egymás után, szinte parancsolva. Leszíjazva, fogódzkodva, enyhe szívritmuszavarral és felborzolt kedéllyel próbáltam túlélni azt az egy órát, amíg tartott az agresszív himbilimbi. Ott és akkor még az is megfogalmazódott bennem, hogy abbahagyom a repülést, mert én ezt már nem bírom idegekkel. Bezony, nem volt egy leányálom és meg kell mondjam rég voltam már ennyire berezelve. Teljes mértékben rámtört a kiszolgáltatottság érzése, a tudat, hogy egy többtonnás, teltházas vasmadár küzködik a “habokkal” odafent ahol a jóég tudja mi van, pláne az óceán felett, távol a szárazföldtől. Csöppet megviselt, na! Persze 8 órával később szerencsésen földetértünk és én már alig vártam, hogy kiszabaduljak a fémkapszulából. Szegény Sári betegen várt, mint kiderült keményen megfázott azalatt míg én távol voltam. Azért ez ám a nagy mutatvány, a mínusz 20 fokot otthon kibekkeli, de itt a 26 fokos melegben kezd el kaparni a torka. Szegénykém így utolsó két napját szinte ágyhozkötve, lázmérővel a szájában töltötte. Annyi erőt azért vett magán, hogy még elmehessünk a hatalmas Fehér Mecsetbe (Sheik Zayed Grand Mosque), ahol felöltöttük a nindzsa jelmezt, értsd: fekete leplet és mezítláb, sáskaként osonva tettük tiszteletünket Allah pazar és óriási házában.
Ez a világ egyik legnagyobb mecsetje és meg kell mondjam fantasztikus! Természetesen nem lengi be a történelmi levegő, de ennek ellenére is megilletődik ott az arra járó bámész turista. Állítólag 40 ezren férnek be, gondolom ilyenkor szardínia módjára térdepelnek a hívők. Nem kevesebb, mint 545 millió dollárba fájt a megépítése, amit most nem számolnék át forintra, mert a kijelző túl kicsi a sok nulla megjelenítéséhez.
Sári húgom járata a hirtelenjében befoglalt Turkish Airlines-zal hajnali 3:30-kor indult, úgyhogy virrasztottunk egy darabig. Rögtönzött házipatikám mindennemű medicinjét addig megetettem vele, hogy valahogy kibírja a közel 10 órás utat. Aztán szomorúan leadtam őt az immigrációnál, hurutos köhécseléssel és enyhe lázzal. Aggódva és elkámpicsorodva baktattam haza, majd annak rendje és módja szerint szépen kidőltem.
Következő utam Nepálba vezetett, de erre egy következő bejegyzésemben fogok kitérni.
Miközben írom ezt a blogot, óriási homokvihar dúl odakünn, ami csak akkor tűnt fel, mikor kávészünet és Renivel való traccsparti után visszatértem a szobámba, ahol nyitva volt az ablak. Homok mindenütt a rézfánfütyülőjét!!!!! Asszem meglesz a mai program, kitakarítani a befútt sivatagot a hajlékomból. Nos, ha Heraklész a görög mitológiában folyót terelt el azért, hogy kitakarítsa Augeiasz bűzlő, mocskos, kuplerájos istállóját, akkor talán még reménykedhetem, hogy mellém áll Aiolosz, a szelek istene, aki teli tüdőből kifújja itt nekem a homokozót oda, ahova tartozik. Tejóég, most inhaláltam be egy adagot, ahogy kifújtam az orrom a homoklepte zsebkendőbe. Tüssssssssssssz prüssssssssssz ejha! Na megyek is, fogok egy prontót, bekötök egy porszívót és nekikezdek, különben itt maholnap tevék fognak kopogtatni az ajtón bebocsátásért.
Tovább a teljes bejegyzéshezBlogleírás
Egy sztyuvi naplója Sziasztok! Zsófi vagyok, Abu Dhabiból jöttem, mesterségem címere: légiutaskísérő, amolyan sztyúárdessz-féle. 2 éve fogtam a sátorfámat es kiköltöztem a Közel-Keletre, az Egyesült Arab Emirátusok fővárosába, Abu Dhabiba. Az ottani nemzeti légitársaság színeiben szelem az eget kaján vigyorral a képemen. Az effajta cigányélet részleteibe szeretném bevonni az igentisztelt publikumot, úgyhogy tejesCafe-ra fel, irány a Közel-Kelet, tartsatok velem! üdv, Zsófi
| Az NLCafé ajánlja | ||
Angyalhoroszkóp május 17-től Wall
2012-05-15 10:14:43
: Színbád, nagyon köszönöm a köszöntést! Virágcsokrot senki, de majd legelek pár szál sivatagi rózsát magamnak, hogy mégis azért....
Köszönöm mégegyszer, jólesik!
2012-05-15 09:38:48
: Isten éltessen a Neved napján sztyuvi !
Ki vesz Neked virágcsokrot ??
2012-05-15 08:02:48
: Köszi Márta!!!
2012-05-14 10:44:39
: Már 2x írtam, de nem engedi elküldeni, ilyen ügyetlen lettem, drukkolok, hogy minden rendeződjön amiről most írtál Hajrá Sztyuvi!
2012-05-14 10:12:54
: Sztyuvi to be, HAJRÁ!!!!!!!!! Feltétlenül írd meg, hogy hogyan sikerült a második forduló, drukkolok!
üdv,
zsófi
Vissza a valóságba
Forrás: Repül a varázsszőnyeg | 2012 május 14.
Benne vagyok a slamasztikában, de nyakig! Fúúú na hol is kezdjem… Szóval hát vissza kellett jönni Baliról, nem volt mese. Tudtam én hogy Gili Trawangan után megérkezni aBú Dhabiba nem lesz egy leányálom. Már eleve átvergődni az immigráción, ahol szőrősen álmos Ahmedünk unottan pöcsétel…Odaérek, adom kezébe a szanaszét stemplizett passzusomat, közben én is kikaparom szemem sarkából a csipát, elvégre indonéz idő szerint hajnali 4 tájéka. Kérdezi arabos hanglejtéssel mégis honnan jövök. Felelem Jakarta. Értetlenkedő szemekkel végigmér és szinte kiolvasható tekintetéből a sanda kíváncsiság, hogy vajon mit kerestem én ott? De ahelyett, hogy egy tőle telhető megjegyzést odavakkantott volna, visszapasszolta a passzportot és unott, borostája alól elhadart maselama-val (viszlát) utamra enged. Irány a taxi, közben fél szemem sarkából konstatálom, hogy a pizsamás pakik köszönik szépen jól vannak. A terminálról kifele menet még egy minden hájjal megkent fekete “csadrina” áthúzza a böröndjét a lábamon, ahogy itt szokás, én meg kedvesen elkiáltom magam: Otthon édes otthon! Beszállok a büdi kis taxiba és megkezdődik a repesztés, a setétben (is!) világító pálmafákat sorra lehagyjuk, a sávokat bőszen váltogatjuk, miközben bömböl bollywood. Elértünk a város szélére, építkezések garmadája, megállapítom, hogy két emelettel magasabb lett az egyik félkész karcos karcoló, illetve átadásra került a másik “liget”-nek nevezett apartman “falu”, amúgy meg látszólag minden ugyanaz.
Hazaérek, Reni és Brigi itthon, slamposan behúzom a kuffert, majd lehuppanok és kérdezem na mi újság e tájékon? Nagy lelkesen beszámolnak nekem az új emirátusi törvényről, miszerint innentől kezdve súlyos pénzbírsággal büntetnek mindenkit, aki közhelyen köppent. Hohohohohóóóóóóóó, nahát micsoda fejlemények?!?! De hisz itt a lakosság 70 százaléka úton útfélen csullant, hát mi lesz így? Ezekszerint most már nem lesz részem olyan élményekben, hogy a taxisofőr a piros lámpánál megállva kipattintja az ajtót és egy orbitális hőkölés után kipökkent az útra? Na ne máááár, de hisz úgy megszoktam! Az új “köptörvény” értelmében akár ezer dirhamot (60 ezer forint) is legombolhatnak a felelőtlen csullantókról. Mashallah a magasságban, hát ezt is megértük.
Rövid élménybeszámoló az én részemről, majd elpakoltam magam másnapra, illetve aznapra, hisz mikor megérkeztem már elkondult a hajnali kettes harang. Egy napom volt, hogy valamennyire aggyusztálódjak a közel-kelethez, aztán másnap Bangkok felé vettem VOLNA az irányt. És akkor vegyük a slamasztika első felvonását:
Reggel 7-re kiérek a reptérre, amit a hátam közepére se kívántam, viszont a gondolat, hogy majd régen látott Bangkokomban ráfekhetek a gyúróasztalra és bekebelezhetem imádott pad thai nudlimat, felvillanyozta a savanya, robottól elszokott hangulatomat. Nos, én arra a járatra végül soha nem kerültem fel, szégyenszemre leszedtek róla, hivatalos okmány galiba miatt. Szívesen kitérnék a részletekre, de köt a céges titoktartás. A lényeg, hogy kettőn állt a vásár, részben az én szétszórtságom, részben a cég figyelmetlensége juttatott a drámához. Egy időre tehát fel van függesztve Boeing-es munkásságom, viszlát Ázsia, helló Európa! A májusi menetrendem átvariálva, az eredeti 2 Bangkok, 1 Jakarta, 1 Dhaka, 1 Chicagó helyett lett: 1 Bangalore (India), 1 Dublin, 2 New York és rengeteg standby, avagy készenléti, tartalékos állapot. Nos, köztünk légyen szólva nem bánom az átmeneti cserét, ugyan kedvelem én Ázsiát, de féléve jóformán kizárólag kelet felé vettem az irányt, már csak az egészséges egyensúly megtartása végett sem árt egy kicsit most a nyugat felé orientálódni. Az ügyből nem tudom mi lesz, egyelőre hallgat mindenki.
Második számú slamasztika: egy fedélzeten végbement üzemi baleset kapcsán került fekete pont az aktámba, ejnye-bejnye Sztyuvi!!! Történt ugyanis, még Bali előtt közvetlenül, hogy manilai járatomon fogta magát egy pajkos kis szervizkocsi és felborult nekem szőröstül-bőröstül a kabinban. Hát elképesztő, nemde?! Azóta se jövök rá, hogy ez hogyan történhetett, de megtörtént a fene vigye el! Szóval büfés voltam a középső “konyhában” és mivel két kis segédem épp durmolt a pihenőben, egyedül kezdtem hozzá a második szerviz előkészületeihez. Gondoltam mindent szépen megcsinálok, hogy mire amazok előjönnek, már csak annyi legyen a dolguk, hogy kimasiroznak a kabinba és szétszórják a papedlit. Sürögtem-forogtam abban a 4 négyzetméteres sütödében, fortyogtak a pecsenyék, gőzölgött a frissen lefőzött kávé, dzsúzok bekészítve, ilyen flaska olyan flaska, poharak, szalvéták, kancsók, végül a két kis szervizkocsi (nem a hosszú, hanem a rövid fajta) felaggatva karácsonyfának mind-mind azon a zsebkendőnyi helyen. Nem fértem el, így isten látja lelkemet én bizony óvatosan kitoltam a két szélre 1-1 kocsit, a konyhám két oldalának nekitámasztva és persze előírás szerűen a lenti pedállal stabilizálva, kb. 3 méter távolságra a kabin első soraitól. Épp csak levettem a szemem a két jószágról, hogy befordulva a büfébe lefőzzek még két kancsó kávét, mire egy orbitális csattanás, vészjósló puffanás, őrült csörömpölés hallatszott a vaksötét utastérből. Mammamia, atyagatya!!! Azonnal a tett színhelyére perdültem és nem hittem a szememnek. A kiskocsi vízszintben a padlón az összes “karácsonyfadísszel”, minden szétfolyva, szétkenve szerte-és szanaszét. Az első sorokban ülő utasok pedig álmos, de annál rémültebb arccal bámultak rám. Jó reggelt mindenkinek! A szerencse az volt, hogy a kocsi a lábuk előtt taknyolt el, így senkinek sem zuhant az ölébe, végtagjára. Miután sűrű eszkuzálások és gyors helyzetfelmérés után megbizonyosodtam róla, hogy senkit sem bénítottam le vagy károsítottam meg, hirtelen víjjogást hallok a harmadik sorból. Addigra már megjelent a felmentő sereg, akik eltakarították az ájult kocsimat és valahogy megtisztították a terepet. Gyorsan odatipegtem a sziszegő utashoz, mire kiderült, hogy leforrázódott a nagy lábújja. Nem értettem a dolgot, hisz zokni és sportcipő díszelgett a tappancsán, de úgy látszik a kancsóból padlón szétfolyt melegvíz pont őt találta meg, szerencsétlent. Na több se kellett, azonnal lehámoztuk a fuszeklit és cipellőt, hogy közelebbről is megmustrálhassam a pőre, égési sérült lábfejet. Nem láttam semmit, de javasoltam hogy menjünk be a budiba és engedjünk rá hideg vizet. Mivel ezt nem akaródzott neki megtennie, rögtön előálltam egy jégkockás krüblivel, hogy mártogasson abba nagylábújjat. Minduntalan esedeztem a bocsánatáért, képzelhetitek mennyire rosszul éreztem magam. Eddig is voltak pancser húzásaim, vörösbor löttyintés ölbe, térdkalácsbaütközés kocsival, fejbekólintás vizesflaskával, no de égési sérülést még nem okoztam senkinek. Félóráig jegeltem a pacákot, majd leszálltunk. A járatvezető pedig dokumentálta a sztorit, mert ez a dolga.
Aztán én elmentem Balira rögtön utána és vakációm utolsó napjaiban voltam olyan hülye és megnyitottam a céges virtuális levelesládámat. Szívhez szóló email várt a BIZTONSÁGI részlegről, hogy legyek olyan kedves és írjam meg mi is történt azon a setét hajnalon. Azzal a lendülettel lecsaptam a laptopom, vettem egy óriási trópusi levegőt, majd próbáltam továbbra is “ZEN” módozatban működni. Majd válaszolok ha visszatértem, addig engem hagyjon békén a Nagy Testvér.
Azóta is intenzív levélváltásban vagyok a “Safety Department”-tel és Paul-lal akinek telefonon is el kellett csicseregnem a tényeket. Most mit tudnék még mondani? Rettentően restellem és sajnálom, többet nem fog előfordulni. Igen-igen, tanultam az esetből, soha többet nem fogok felcicomázott kocsit kipattintani a konyha oldalára, mert az veszélyes, majd inkább megtanulok varázsolni.
Szóval ezek vannak. Míg Balin lementem alfába, addig Abuban fel kellett jönnöm omegára. Hiába, az élet már csak ilyen. Ráadásul a névtáblám felett díszelgő aranyozott szárny kitűző is le-le jár a zakómról, múltkor majdnem elvesztettem. Vajon a sors üzenget nekem burkoltan, hogy most már le kéne tennem a lantot? Lehet…
Azért eme incidensek ellenére még mindig sikerült megmaradnom az élet napos oldalán, jelen pillanatban annak örülök a legjobban, hogy Dublinban beszereztem akciósan egy Nespresso masinát, ami olyan kávét főz, hogy szinte már megszólal. Apró koffeines örömök ezek. Holnapután pedig New York vár rám, szintén nem egy büntetés a magamfajtának.
Abu dhabi pedig? Hát picit poros, picit kánikulás, csöppet steril, de megteszi. Két és fél hét múlva ellátogat ide priMadonnka, hogy megmutassa a habibiknek mitől döglik a légy. Csak közben ő ki ne purcanjon itt a hőségtől. A koncertjegyet már több, mint egy hónapja megvettem, kérdés, hogy vajon beosztanak-e repülni arra a napra. Ha igen, akkor jelenetet rendezek, ha nem, akkor Madonna jelenetét fogom csápolva, élőben végignézni. Ahogy errefele mondják: Inshallah!
Bejegyzés jelentése
Tovább a teljes bejegyzéshez